BASIE, COUNT

BASIE, COUNT

COUNT BASIE

BASIE, COUNT - William Basie néven 1904. augusztus 21-én született a New Jersey állambe­li Red Bankben, Egyesült Államok, 1984. április 26-án hunyt el.

A zenekarvezető és zongorista Basie Red Bankben nőtt fel, amely New York Cityvel szemben, a Hudson folyó túlsó partján terül el. Első zongoraleckéit édesanyjától kapta, és minden alkalmat megragadott, hogy az általa New York-i billentyűs királyoknak tartott James P. Johnsont, Willie ,The Lion' Smitht és különösen Fats Wallert hallhassa. A ragtime volt a di­vat, és ezek a billentyűs professzorok kikutatták az európai tradíciókat azért, hogy mind mutató­sabb improvizációikat előadhassák. A fiatal Basie a harlemi Lincoln Theaterben Fats Waller orgonajátékát hallgatta, és tanult tőle. A zon­goristáktól ekkoriban megkövetelték, hogy a vaudeville jeleneteket kísérni tudják, és Waller utódjául Basie-t ajánlotta a Katie Crippen And Her Kids utazó trupp számára. Basie keresztül­kasul beutazta velük az államokat. Miután a Gonzel White turné Kansas Cityben összeom­lott, Basie ott ragadt, és úgy találta, a város “tár­va-nyitva" van. Tom Pendergastnak, a demok­rata adminisztráció vezetőjének köszönhetően, a zenészek könnyen találtak munkát, a jazz a szerencsejátékkal és a prostitúcióval egyetem­ben virágzott (sokan ebben vélik felfedezni a modern jazz eredetét - lásd Kansas City jazz). Basie egy darabig némafilmszínházban játszott, majd 1928-ban csatlakozott a Walter Page's Blue Devilshez és ezzel megkezdődött 20 esztendős együttműködése a bőgőssel. Amikor a Blue De­vils feloszlott, akkor Basie Bennie Motenhez csatlakozott, aki 1935-ben saját együttesével startolt a Reno Klubban, és igen gyorsan Moten legjobb zenészei közé tartozott. Felszabadult ivászatok, rendszeres rádióadások a helyi adón, valamint Basie swing feelingje olyan megbecsü­lést szereztek a zenekarnak, hogy az a legklasz­szikusabb és előrevivő együttesek közé került a zenetörténetben. Duke Ellington zenekara am­biciózusabb volt, ám Basie leállíthatatlan swing­jét nem tudta legyőzni. John Hammond imp­resszárió felismerte, hogy mennyire fontos fellé­pésük a helyi rádióadóban. 1937 januárjában a kibővített Basie-zenekar elkészítette első lemez­felvételeit a Decca cégnél. Ekkor alakították meg a klasszikussá vált ritmusszekciót, amelyben Freddie Green (gitár), Walter Page (bőgő), Jo Jones (dob) zenéltek. A fúvósok - közöttük Les­ter Young (tenorszaxofon) és Buck Clayton (trombita) - csodálatos felhajtóerőt kaptak ettől a ritmusteamtől és Basie látszólag egyszerű zon­gorajátékának serkentő erejétől. Basie önmagát időnként úgy jellemezte, hogy ,nemzongoris­ta": de valójában átható minimalizmusának nagy ereje és hatása volt - nem utolsósorban Thelonious Monkra, a bebop legfontosabb épí­tészére.
1938-ban a zenekar elkészítette Basie szerze­ményének, a ,Jumpin' At The Woodside"-nak klasszikus felvételét, amelynek szólóit Earl Warren (altszaxofon) és Herschel Evans (klari­nét), valamint Young és Clayton játszották. A felvétel akár a swing definíciója is lehetne. Basie stábhelyén, a New York-i Famous Door klubban a West 52nd Streeten 1938 júliusától 1939 január­jáig nagy sikert aratott, a CBS rádióhálózat sugá­rozta a zenekar játékát, amelynek egyes hangfel­vételei, amelyeket a rádióadásból készítettek, ha nem is hi-fi mindségben, elbűvölő dokumentu­mok Lester Young klarinét-és tenorszaxofon-já­tékával. Ezt a szerződést hat hónap követte Chi­cagóban. Az effajta rendszeres munka (amikor a spontaneitás és a megszervezettség között ba­lanszíroznak) a magyarázata a korszak lemez­felvételeinek, amelyek a század nagy zenéi. 1939-ben Basie a Deccát a Columbiával váltotta fel, ahol 1946-ig volt szerződésben. A negyvenes években a Count Basie zenekar divatirányítós ritmusokkal látta el a táncosokat, a jazzrajon­góknak pedig döbbenetes szólókat produkált: mindennek értékét növelte a rézfúvósok és a fa­fúvósok karakterisztikus kontrasztja. Kiváló te­norosok, mint Don Byas, Buddy 'fate, Lucky Thompson, Illinois Jacquet, Paul Gonsalves, trombitások mint Al Killian és Joe Newman, po­zanosok, mint Vic Dickenson és J. J. Johnon bukkantak fel. Az énekszólamban Basie a blues­anyagban Jimmy Rushingot, a populáris sláger­anyagban Helen Humest alkalmazta. Basie az ötvenes évek elején héttagúra csökkentette a ze­nekari létszámot, de a big bandet azért 1984-ig, haláláig fenntartotta. 1954-ben turnézott először Európában, amikor Ernie Wilkins és Neal Hefti hangszereléseit használta. 1957 júniusában Ba­sie berobbant a New York-i Waldorf-Astoria Hotelbe, ahol az S együttese volt az első színes bőrű zenekar, szerződésük négy hónapra szólt. Az 1957-es The Atomic Mr Basie lemez Hefti-féle hangszerelései győzedelmes sztereó hangzással szólaltak meg, ez mára klasszikussá vált. Még a borítónak is megvolt a védjegye: a hetvenes években Blondie adaptálta a háttérénekesének, Debbie Harrynek.
1960-ban Jimmy Rushing elhagyta a zene­kart, amely ezzel népszerű frontemberét vesz­tette el. Folytatták az európai turnékat, nagy si­ker volt az 1963-as japán körút. Count Basie-t a keblére ölelte az amerikai szórakoztatóipar, és olyan filmekben lépett fel mint a Sex And e Single Girl, valamint a Made In Paris. Állandó te­levíziós vendég lett Frank Sinatra, Fred Astaire, Sammy Davis Jnr. és Tony Bennett oldalán. A Basie részére készített hangszerelések jelentős lépést jelentettek Quincy Jones pályáján, aki je­lenleg Michael Jackson producere. A Beatles és a rockzene rohama a hatvanas években nehéz idő­ket hozott a jazzre: Basie válaszul a kurrens pop­számokat játszatta big bandjéveL Jones elkészí­tette a Hits Of 771e 50s And 60s hangszereléseit. A visszhangos kereskedelmi siker egy egész sor hasonló albumot eredményezett, amelyeket Bill Byers hangszerelt: a rézfúvósok John Barry James Bond-zenéjének fülsiketítését adoptálták. 1965-ben Basie Sinatra Reprise labeljéhez szer­ződött, fellépett Sinatrával, és lemezfelvételeket készített vele. 1969-ben Basie-t elhagyta régi ze­nésztársainak többsége, csak Freddie Green ma­radt vele. Eddie ,Lockjaw " Davis (tenorszaxo­fon) volt ebben az időben a legjelentősebb szólis­tája. Sammy Nestico hangszerelő néhány érde­kes szerzeményt talált, és 1979-ben felvették az Afrique-ot. Ezt a nem hagyományos albumot Oliver Nelson hangszerelte többek között olyan avantgarde szaxofonosok kompozícióira, mint Albert Ayler és Pharoah Sanders. 1975-ben, mi­után időközben néhány kis label részére dolgo­zott, Basie a Pablo Recordsnál talált otthonra, amelynek tulajdonosa Norman Granz, a Jazz At The Philharmonic koncertsorozat kitalálója volt. Itt bekövetkezett a késői virágzás, Granz hagyta Basie-t bluest swingelni, majd népszerű énekesekkel hozta össze. 1983-ban, 40 évi házas­ság után meghalt Basie felesége, Catherine, aki­vel a Bennie Moten Bandben ismerkedett meg, majd a következő évben maga is elhunyt. A ké­sői kompromisszumok nem feledtethetik Basie kiváló eredményeit: a harmincas években a blues magával ragadó sodrását vitte be a kifino­mult együttesjátékba. Zongoraművészete azt mutatja, hogy a ritmus és a tér fontosabb, mint a technikai virtuozitás. Komponálása sok jeles szólistának adott príma pillanatokat. A Count Basie Orchestra szublimáltan szellős “Chero­kee" verziója nélkül aligha születette volna meg Charlie Parker ,Koko"-ja. A modern jazz két­ségtelenül adósa Basie-nek.


Válogatott albumok: Jumpin' At The Woodside (1938-as felvételek), Count Basie And His Orchestra (1944-es felvételek), At The Blue Note (1955-56-os felvételek), The Atomic Mr Basie (1957), Count Basie and the Kansas City Seven (1962), At The Montreux Jazz Festival (1975), Dizzy Gillespie-vel: The Gifted Ones (1977), Afrique (1979), Basic Basie (1974), Live ln Japan '78 (1985), Birdland Era, Vols 1 & 2 (1986). Szá­mos antológia kapható mindenütt.

csodálatos felhajtóerőt kaptak ettől a ritmusteamtől és Basie látszólag egyszerű zon­gorajátékának serkentő erejétől