BASIE, COUNT
COUNT BASIE
BASIE, COUNT - William Basie néven 1904. augusztus 21-én született a New Jersey állambeli Red Bankben, Egyesült Államok, 1984. április 26-án hunyt el.
A zenekarvezető és zongorista Basie Red Bankben nőtt fel, amely New York Cityvel szemben, a Hudson folyó túlsó partján terül el. Első zongoraleckéit édesanyjától kapta, és minden alkalmat megragadott, hogy az általa New York-i billentyűs királyoknak tartott James P. Johnsont, Willie ,The Lion' Smitht és különösen Fats Wallert hallhassa. A ragtime volt a divat, és ezek a billentyűs professzorok kikutatták az európai tradíciókat azért, hogy mind mutatósabb improvizációikat előadhassák. A fiatal Basie a harlemi Lincoln Theaterben Fats Waller orgonajátékát hallgatta, és tanult tőle. A zongoristáktól ekkoriban megkövetelték, hogy a vaudeville jeleneteket kísérni tudják, és Waller utódjául Basie-t ajánlotta a Katie Crippen And Her Kids utazó trupp számára. Basie keresztülkasul beutazta velük az államokat. Miután a Gonzel White turné Kansas Cityben összeomlott, Basie ott ragadt, és úgy találta, a város “tárva-nyitva" van. Tom Pendergastnak, a demokrata adminisztráció vezetőjének köszönhetően, a zenészek könnyen találtak munkát, a jazz a szerencsejátékkal és a prostitúcióval egyetemben virágzott (sokan ebben vélik felfedezni a modern jazz eredetét - lásd Kansas City jazz). Basie egy darabig némafilmszínházban játszott, majd 1928-ban csatlakozott a Walter Page's Blue Devilshez és ezzel megkezdődött 20 esztendős együttműködése a bőgőssel. Amikor a Blue Devils feloszlott, akkor Basie Bennie Motenhez csatlakozott, aki 1935-ben saját együttesével startolt a Reno Klubban, és igen gyorsan Moten legjobb zenészei közé tartozott. Felszabadult ivászatok, rendszeres rádióadások a helyi adón, valamint Basie swing feelingje olyan megbecsülést szereztek a zenekarnak, hogy az a legklaszszikusabb és előrevivő együttesek közé került a zenetörténetben. Duke Ellington zenekara ambiciózusabb volt, ám Basie leállíthatatlan swingjét nem tudta legyőzni. John Hammond impresszárió felismerte, hogy mennyire fontos fellépésük a helyi rádióadóban. 1937 januárjában a kibővített Basie-zenekar elkészítette első lemezfelvételeit a Decca cégnél. Ekkor alakították meg a klasszikussá vált ritmusszekciót, amelyben Freddie Green (gitár), Walter Page (bőgő), Jo Jones (dob) zenéltek. A fúvósok - közöttük Lester Young (tenorszaxofon) és Buck Clayton (trombita) - csodálatos felhajtóerőt kaptak ettől a ritmusteamtől és Basie látszólag egyszerű zongorajátékának serkentő erejétől. Basie önmagát időnként úgy jellemezte, hogy ,nemzongorista": de valójában átható minimalizmusának nagy ereje és hatása volt - nem utolsósorban Thelonious Monkra, a bebop legfontosabb építészére.
1938-ban a zenekar elkészítette Basie szerzeményének, a ,Jumpin' At The Woodside"-nak klasszikus felvételét, amelynek szólóit Earl Warren (altszaxofon) és Herschel Evans (klarinét), valamint Young és Clayton játszották. A felvétel akár a swing definíciója is lehetne. Basie stábhelyén, a New York-i Famous Door klubban a West 52nd Streeten 1938 júliusától 1939 januárjáig nagy sikert aratott, a CBS rádióhálózat sugározta a zenekar játékát, amelynek egyes hangfelvételei, amelyeket a rádióadásból készítettek, ha nem is hi-fi mindségben, elbűvölő dokumentumok Lester Young klarinét-és tenorszaxofon-játékával. Ezt a szerződést hat hónap követte Chicagóban. Az effajta rendszeres munka (amikor a spontaneitás és a megszervezettség között balanszíroznak) a magyarázata a korszak lemezfelvételeinek, amelyek a század nagy zenéi. 1939-ben Basie a Deccát a Columbiával váltotta fel, ahol 1946-ig volt szerződésben. A negyvenes években a Count Basie zenekar divatirányítós ritmusokkal látta el a táncosokat, a jazzrajongóknak pedig döbbenetes szólókat produkált: mindennek értékét növelte a rézfúvósok és a fafúvósok karakterisztikus kontrasztja. Kiváló tenorosok, mint Don Byas, Buddy 'fate, Lucky Thompson, Illinois Jacquet, Paul Gonsalves, trombitások mint Al Killian és Joe Newman, pozanosok, mint Vic Dickenson és J. J. Johnon bukkantak fel. Az énekszólamban Basie a bluesanyagban Jimmy Rushingot, a populáris slágeranyagban Helen Humest alkalmazta. Basie az ötvenes évek elején héttagúra csökkentette a zenekari létszámot, de a big bandet azért 1984-ig, haláláig fenntartotta. 1954-ben turnézott először Európában, amikor Ernie Wilkins és Neal Hefti hangszereléseit használta. 1957 júniusában Basie berobbant a New York-i Waldorf-Astoria Hotelbe, ahol az S együttese volt az első színes bőrű zenekar, szerződésük négy hónapra szólt. Az 1957-es The Atomic Mr Basie lemez Hefti-féle hangszerelései győzedelmes sztereó hangzással szólaltak meg, ez mára klasszikussá vált. Még a borítónak is megvolt a védjegye: a hetvenes években Blondie adaptálta a háttérénekesének, Debbie Harrynek.
1960-ban Jimmy Rushing elhagyta a zenekart, amely ezzel népszerű frontemberét vesztette el. Folytatták az európai turnékat, nagy siker volt az 1963-as japán körút. Count Basie-t a keblére ölelte az amerikai szórakoztatóipar, és olyan filmekben lépett fel mint a Sex And e Single Girl, valamint a Made In Paris. Állandó televíziós vendég lett Frank Sinatra, Fred Astaire, Sammy Davis Jnr. és Tony Bennett oldalán. A Basie részére készített hangszerelések jelentős lépést jelentettek Quincy Jones pályáján, aki jelenleg Michael Jackson producere. A Beatles és a rockzene rohama a hatvanas években nehéz időket hozott a jazzre: Basie válaszul a kurrens popszámokat játszatta big bandjéveL Jones elkészítette a Hits Of 771e 50s And 60s hangszereléseit. A visszhangos kereskedelmi siker egy egész sor hasonló albumot eredményezett, amelyeket Bill Byers hangszerelt: a rézfúvósok John Barry James Bond-zenéjének fülsiketítését adoptálták. 1965-ben Basie Sinatra Reprise labeljéhez szerződött, fellépett Sinatrával, és lemezfelvételeket készített vele. 1969-ben Basie-t elhagyta régi zenésztársainak többsége, csak Freddie Green maradt vele. Eddie ,Lockjaw " Davis (tenorszaxofon) volt ebben az időben a legjelentősebb szólistája. Sammy Nestico hangszerelő néhány érdekes szerzeményt talált, és 1979-ben felvették az Afrique-ot. Ezt a nem hagyományos albumot Oliver Nelson hangszerelte többek között olyan avantgarde szaxofonosok kompozícióira, mint Albert Ayler és Pharoah Sanders. 1975-ben, miután időközben néhány kis label részére dolgozott, Basie a Pablo Recordsnál talált otthonra, amelynek tulajdonosa Norman Granz, a Jazz At The Philharmonic koncertsorozat kitalálója volt. Itt bekövetkezett a késői virágzás, Granz hagyta Basie-t bluest swingelni, majd népszerű énekesekkel hozta össze. 1983-ban, 40 évi házasság után meghalt Basie felesége, Catherine, akivel a Bennie Moten Bandben ismerkedett meg, majd a következő évben maga is elhunyt. A késői kompromisszumok nem feledtethetik Basie kiváló eredményeit: a harmincas években a blues magával ragadó sodrását vitte be a kifinomult együttesjátékba. Zongoraművészete azt mutatja, hogy a ritmus és a tér fontosabb, mint a technikai virtuozitás. Komponálása sok jeles szólistának adott príma pillanatokat. A Count Basie Orchestra szublimáltan szellős “Cherokee" verziója nélkül aligha születette volna meg Charlie Parker ,Koko"-ja. A modern jazz kétségtelenül adósa Basie-nek.
Válogatott albumok: Jumpin' At The Woodside (1938-as felvételek), Count Basie And His Orchestra (1944-es felvételek), At The Blue Note (1955-56-os felvételek), The Atomic Mr Basie (1957), Count Basie and the Kansas City Seven (1962), At The Montreux Jazz Festival (1975), Dizzy Gillespie-vel: The Gifted Ones (1977), Afrique (1979), Basic Basie (1974), Live ln Japan '78 (1985), Birdland Era, Vols 1 & 2 (1986). Számos antológia kapható mindenütt.
csodálatos felhajtóerőt kaptak ettől a ritmusteamtől és Basie látszólag egyszerű zongorajátékának serkentő erejétől