AYLER, ALBERT

AYLER, ALBERT

ALBERT AYLER

AYLER, ALBERT - 1936. július 13-án született az Ohio állambeli Clevelandben, Egyesült Álla­mok, 1970-ben hunyt el.

A hatvanas évek sok más radikális avantgarde figurájához hasonló­an a tenor- és altszaxofonos Albert Ayler is a rhythm & blues-zal kezdte. Először altszaxofo­nozni tanult, és abban a templomban játszott, ahová a családja járt. 10 esztendős korától hét évig a helyi zeneakadémián folytatta tovább ze­nei tanulmányait. Ez idő alatt a középiskolai ze­nekar szaxofonos szekciójának vezetője volt. Kamaszévei végén a blues egyik élő legendájá­val, Little Walter Jacobsszal játszott. Ezt követő­en megalakította saját rhythm & blues zeneka­rát, amely azonban megbukott. Ayler anyagi gondjai miatt abbahagyta a tanulást, és behívták katonának. A szolgálat Európába irányította, és leszerelése után úgy döntött, ott marad egy ide­ig. Új albumait vagy Európában vették fel, vagy európai labelek számára készültek, igazi elis­mertségre azonban azokkal a felvételekkel tett szert, amelyeket a New York-i ESP label számá­ra készített. Ezt Bernard Stollman alapította részben Ayler zenéjének támogatására. Ayler 1966-ban az Impulse!-zal kötött szerződést, és folytatta a kortárs jazz hívei között éles vitákat kiváltó felvételeinek készítését. 1970. november 25-én a New York City-beli East River folyóból halászták ki a holttestét. Bizarr pletykák szerint a tarkóján golyólyuk volt. Aylert a holttestének megtalálását megelőző utolsó 20 napban senki sem látta, és halálának körülményei rejtélyesek maradtak. Igen elterjedt az az elmélet, hogy rendőrök ölték meg. Nagyon megviselte testvé­rének, Donald Aylernek összeomlása, és közeli barátai tanúsították, hogy foglalkozott az ön­gyilkosság gondolatával.
Az ötvenes évek végéig a jazz fejlődésének fő iránya a növekvő harmóniai komplexitás és a bonyolultan kifinomult ízlés volt. Ornette Cole­man és Ayler olyan stílust alakítottak ki, amely sem nem atonális, sem nem egészen free, inkább visszaadja a dallam elsőbbségét. Ironikus mó­don a jazzközönség tömegei ezt a zenét kevésbé támogatták, mint John Coltrane, Miles Davis, Gil Evans és Charles Mingus technikailag sokkal komplikáltabb munkásságát. Ámbár Ayler Les­ter Youngot és Sidney Bechet-t nevezte meg ked­venceiként, úgy tűnik, hatott rá Sonny Rolins is, de erőteljes elemek származnak egyenesen a New Orleans-i jazzből, a gospel és a munkada­lok világából, és a technikák egy része a tradicio­nális afrikai vokális zenéből való. Oktalanság volna ezt a zenét spirituális dimenziója és a nyers emocionális elemek méltánylása nélkül megítélni. Nat Hentoff 1966 novemberében a Down Beat-ben interjút készített Albert Aylerrel és trombitás öccsével, Donalddal, amelyben út­mutatást adtak zenéjük hallgatásához: “ne a hangjegyekre meg a többire figyelj. Ehelyett hagyd magad a sound által elvarázsolni... akkor valójában játszol a hangszereden, elszöksz a hangjegytől a hangzásba." Az Ayler fivérek az elsők között utasították el a “jazz" kifejezést, mint a faji megkülönböztetésre és a Tamás bá­tyás attitűdökre emlékeztetőt. A standard szá­mok és a bop klasszikus számai központi helyet foglaltak el Ayler repertoárjában, legalábbis a felvételeken, és artikulációja gyakran alkalmat­lannak tűnt. Némely cinikusok ebből arra kö­vetkeztetnek, hogy ez az igazi ok, mely a sirató­szerű darabok, a flexibilis, álomszerű tempók és frázisok iránti előszeretete mögött meghúzó­dik, amelyek spontánul keresztülnyúlnak az ütemvonalakon, de technikai tudását aligha le­het kétségbevonni. Iskolai, templomi és katonai zenekarokban töltött tanulóévei az ötvenes években bizonyára elősegítették e technikai tu­dás kialakulását. A precizitás és a tűzijáték azonban nem az ő specialitása volt.
Művészetének egyik fontos kulcsa az az al­bum, amelyre spirituáléfelvételeket készített 1964 februárjában a Debut label részére. Jóllehet ez a kevésbe invenciózus felvételei közé tarto­zik, láncszemet jelent a blues és mainstream jazz bandekkel végzett korábbi munkája és az ESP és Impulse! albumok között. Ha a ,Mothers"-t, mondjuk az Olympia Brass Band “Flee As A Bird"-je, vagy Aretha Franklin ,Amazing Grace"-e mellé helyezzük, Ayler helye egy olyan fejlődési folyamatba illik, amelynek gyö­kereit Afrikában találjuk. Abban az albumsoro­zatban, melyet 1964-ben Gary Peacockkal és Sunny Murray-vel készített, s ahol játéka külö­nös, szabálytalan, de szilárd ritmusalapra épül, nem annyira az afrikai zene erősen lüktető jel­lemzőit, hanem inkább melódiatágító, kifino­multan tonális, ugyanakkor hangszíngazdag játékot haliunk. Ayler viszonyulása a ritmushoz még korai, nem precízen kivitelezett felvételein is veszélyesnek tűnik. Abban az időben nagy fi­gyelmet keltett a soundja. Erősen sírós, szinte bőgő hangképzés és roppant túlzott vibráló jel­lemezte, mely dallamsorait megtévesztően ér­zelgősnek tüntette fel. Az efféle hangszíntorzítá­sok mindig is jelen voltak a jazz, a blues és a rhythm & blues határvidéke zenészeinek játéká­ban, például Arnett Cobbnál és Jay McNeelynél, a vibrálók pedig, melyek “szélesek, akár a Mis­sissippi delta", a New Orleans-i brass bandek olyan szaxofonosaival rokonítja Aylert, mint Emmanuel Paul és főként Bechet. Ami az embe­reket megrémítette, az nem a sound maga volt, hanem Ayler túlontúl is hanyagnak tűnő hoz­záállása a beathez és az, ahogyan a sikolyokat, a dudálásokat, a kiáltásokat és nyöszörgéseket stílusának szerves részeként alkalmazta, ahe­lyett hogy kizárólag a csúcspontokra tartogatta volna őket. Elsősorban és leginkább melódia­játékos volt. Azt mondta Hentoffnak: “Olyat szeretek játszani, amit az emberek dúdolni tud­nak... olyan dalokat, amelyeket akkor énekel­tem, amikor még egészen kicsi voltam. Az egy­szerű melódiáktól a bonyolult szövetekig és on­nan vissza az egyszerűséghez..." ez az a fo­lyamat, amely valamennyi felvételénél tetten ér­hető.
1964-ig Aylernek nem volt lehetősége olyan zenészekkel készíteni lemezfelvételeket, akik igazából megértették volna, merre tart. Első fel­vételeit 1962 októberében Stockholmban készí­tette egy igyekvő, de zavarodott bőgőssel és do­bossal. Peacockkal vagy Henry Grimes bőgőjá­téka, Murray dobolása és Don Cherry erőteljes és agilis zsebtrombitája immár lehetővé tették, hogy Ayler zenéje helyesen realizálódhasson. Eljött az az idő, amikor a standerdeé suta újjá­alakítása helyett Ayler olyan saját kompozícióit játszhatta, mint a ,Mothers", a ,Witches And Devils" és a mindenütt jelen levő “Ghosts". Szé­les, kántáló dallamsoraiban különös kecsesség van. Ayler a hatvanas évek második felében két bőgőst kezdett alkalmazni, és az együttesben, mellyel az In The Greenwichi Village lemezt felvet­te, volt egy hegedűs és egy csellista is. Öccsével, Donalddal váltotta fel Cherryt, és bőgősei egyi­ke a vonós játékra koncentrált. A zene éles vona­lak szorosan szőtt mintázatává lett, és kemé­nyebb, metszőbb, élesebb hatást tett. Ezek a rop­pant feszült felvételek pecsételték meg szerző­déskötését az Impulse!-zal. Ezzel a labellel ké­szítette a hagyományos normáktól legkevésbé eltérő, ám - paradox módon - a legellentmondá­sosabb lemezeit. Ayler játéka még a legelvon­tabb pillanataiban is mélyen a spirituálékban és a bluesban gyökeredzett, ám a Music Is The Heal­ing Force Of The Universe és a New Grass azt mutatta, hogy a soul/funk/jazz fúzió egy ki­mondottan fantáziátlan fajtájába csúszott bele. Akad némi nyersen érzéki, közvetlen szaxofon­játék ezen a lemezen, ám ezeket az ékköveket tönkreteszi a vacak, ragadós feldolgozás.
Aylernek kevesebb utánzója volt, mint John Coltrane-nek (aki maga beismerte, hogy Ayler hatott rá), vagy akár Colemannek, de vannak - például Matthias Schubert- akik egyértelműen az ő stílusában játszanak. Tommy Smith első al­buma erre a példára támaszkodik, David Mur­ray zenei főhajtással köszöntötte, szelleme gyakran megjelenik Jan Kopinski munkájában, az egyébként “harmolodikus" alapú Pinski Zoo környezetében. Ayler elképzelései olyan mé­lyen beépültek a mai mainstreambe, hogy az szinte megdöbbentő. Arra, hogy a maga korá­ban milyen hatást tett, elegendő példaként meg­említeni, hogy a BBC televízió, amely kifejezet­ten azért hozatta Angliába az Ayler-kvintettet, hogy két felvételt készítsen vele, úgy megriadt ettől a zenétől, hogy a szalagokat elzárták, majd titokban letörölték, anélkül hogy valaha adásba kerültek volna.


Albumok: Something Different (1963, később The First Recordings címmel újra kiadták), My Name Is Albert Ayler (1963, később Free jazz cím­mel adták ki), Spirits (1964, újabb kiadása Witches And Devils címmel jelent meg), Spiritual Unity (1964), Ghosts (1965, újabb kiadása Vibra­tions címmel), Bells (1965), Spirits Rejoice (1965), New York Eye And Ear Control (1966, felvétel: 1964), In Greenwich Village (1967), Love Cry (1968), New Grass (1969), Music Is The Healing Force Of The Universe (1970), The Last Album (1971, felvétel: 1969), Alberí Ayler Vols. I &2 (70­es évek, felvétel: 1970, új kiadása Nuits De La Fondation Maeght címmel jelent meg), Prophecy (1976, felvétel: 1964), The Village Concerts (1978, felvétel: 1966), Swing Low Sweet Spiritual (80-as évek, felvétel: 1964), Jesus (1981, felvétel: 1966), Lörrachl'Paris 1966 (1982, felvétel: 1966), At Slug's Saloon, Vols 1 & 2 (1982, felvétel: 1966), The Hilver­sum Session (1982, felvétel: 1964), The Berlin Con­certs-1966 (1983, felvétel: 1966), The First Record­ings Volume 2 (1990, felvétel: 1962), Albert Ayler (1991, felvétel 1964 6s 1966).

Az Ayler fivérek az elsők között utasították el a -jazz- kifejezést, mint a faji megkülönböztetésre és a Tamás bá­tyás attitűdökre emlékeztetőt.