A Corvin palota küzdőtermeiben mennyiségileg a kisjátékok jártak elől,
a kísérleti darabok csak alacsonyabb számban kerültek a zsűri elé, s
emiatt az utóbbi műfaj hódolói átballaghattak a Művészbe, ha földi örömeik
kielégítésére vágytak. Igen, ez így volt, de valószínűleg nem sokunkat
zavart, hiszen a filmek dömpingje módfelett határozatlanná teheti a
nézőt, a filmbefogadót, ha a termés ilyen mennyiségben irritálja mindenre
felkészített pupillánkat. Ha irritálja. Ha egy-egy vetítés után könnyedén
folytatjuk az előző szünetben felhagyott beszélgetésünket például a
sarki csemege árainak fekvéséről, akkor valami baj van a filmmel. Valami
olyan baj amit nehezünkre esik bevallani, még egymás között is megpróbáljuk
valahogy felhígítani a rossz szájízt, mint amikor gyermekkorunkban savanyúcukorral
enyhítettük a kalmopyrin kártételét psychénkben és nyálkahártyánkon.
Nem akarnék felállítani mindenféle sarkköveket valamint kritériumokat,
mert számomra a moziérzés nem valamely meghatározott alappontokon nyugvó
dogmák nyomán feltárt precíz állapot, hanem egyszerűen a legnélkülözhetetlenebb
és legalantasabb ösztönök szublimációja, minekáltal zsibbadó állapotban
nem találom helyemet a többi ténfergő alak között, mert azokban a pillanatokban
egyedül szeretnék lenni a magam összetört és újraértékelt érzéseivel.
Ha egy film hagy elmenni maga mellett, ha nem tipor bele a földbe, ha
nem rúg sarat az arcomba, akkor tehetetlenül és kényszeredetten figyelem
a kamera mozgását, a vágásokat, a színészek játékát, a zenét és felaprózódom,
elszigetelődöm és nem találok rá a terra incognita-ra, hanem a már megélt
benyomások alapján értékelem a képfolyamatot. Mondhatni dobozba zárom,
lenyelem, ráöntök valamit és hagyom ott ahol van. Ez a kényelmes megoldás
a film elhallgattatására egészen addig, amíg visszájára nem fordul a
perisztaltika és újból szembesülnöm kell a magam által képzett kaotikummal.
Legjobb ilyenkor megint megnézni, rágódni, acsarkodni, kikezdeni vele,
újra a szájba venni és ízlelgetni, hátha valami elkerülte a figyelmemet,
hátha jön az alhasi remegés, a déjá vu, a satöbbi. Ez a legkisebb valószínűséggel
működő alternatíva, de érdemes próbálkozni, semmi nem veszhet kárba.
A másik elbánási lehetőség a belső tekercsek kusza halmazával, az ismételt
átgondolás. Természetesen csak akkor, ha tisztában vagyunk annak következményeivel
és veszélyeivel. Időarányosan egyre nagyobb az esélye annak, hogy a
látott alkotás elfogadhatóvá, feldolgozhatóvá válik, mert a kellemetlenebb,
visszásabb emlékek belekerülnek tudatunk süllyesztőjébe s így az emlékekből
táplálkozó értelmezés félre is vezethet, s más, torz képet alakíthat
ki legjobb szándékunk ellenére is. "Mert van álom és van tisztánlátás."
A 29. Magyar Filmszemle kísérleti és kisjátékfilmjeinek - a kevés kivételtől
eltekintve - nem sikerült bizonyítaniuk életrevalóságukat. Csak néhányat
említenék a kudarcok közül. Hajdu Szabolcs nem kis fejtörés árán juthatott
el a Necropolis forgatókönyvének végére. A sztori alig emlékeztet Irvine
Welsh Trainspotting címen publikált regényére, amely a szomorúan tengődő
angolszász fiatalok érdekes napjait tárja az olvasók elé.
Bár a filmben tanúi lehettünk a fekete-fehér és a színes mozgókép játékának,
még ez sem tudta leplezni a kompozíciók, a trükkös képváltások (a Necropolis
esetében hagy némi kívánnivalót), és a színészek fizimiskájának hasonlóságát
az ugyancsak Trainspotting fedőnéven elhíresült Danny Boyle filmmel.
Természetesen mindez jóízűen megspékelve egy kis ungarische art-al.
A Benda színész eltűnése (Nagy Kata) nem titkoltan egy teljesen hétköznapi
találkozás története, a közös ismerős hiányából keletkező kapcsolat,
mely egy hosszú órán keresztül teszi próbára a jobbat érdemlő mozilátogató
türelmét. Még jó, hogy a zárófeliratával nem hagy kétségek között. A
hatvan perc alatt valóban nem történt semmi. A nehezen viselhető szekció
legragyogóbb gyöngyszeme György Norbert Gabikája és Hugója. Akár az
alkotás előnyére is válhatott volna, hogy a film az amatőrnek számító
Szuper 8-as technikára forgott. A tizenkilenc perc alatt már mindenfélék
eszembe jutottak, mint például megetettem-e a kutyákat, vettem-e villamosjegyet,
és ehhez hasonló közhelyes cselekvéssorok. A kecses történet népmesébe
illő fordulatokkal ajándékozta meg azokat, akik megbirkóztak az igen
hosszúnak tűnő képfolyammal. Az apró csodák, a kis főhősből kibukkanó
emberi gesztusok mind-mind csiszolták, formálták és nemesítették ezredvégi
sötétségbe ragadt lelkünket, hogy a mozi végeztével könnyet rejtő szemmel
emelkedjünk felül erkölcsi normáinkon. A legdrámaibb hatást mégis a
vetítés szerkezete okozta, ugyanis a Gabika és Hugó a minőségileg élvezhető
Forgács Péter kollázsportréja ("Csermanek csókja...") után azonnal támadásba
lendült időt sem hagyva az átállásra.
Jóval emelkedettebb színvonalon működött Rohonyi Gábor lazán értelmezett
Lázár Ervin adaptációja, A bűvész. A végig feszített cselekményű és
misztikus hangvételű rövid játék a hatalmi viszonyok kusza szövevényét
ábrázolja. Ki kitől és milyen módon függhet, győzhet-e a diktatórikus
hatalom, vajon megtörésre kényszeríthet-e egy mindenek felett álló varázslatos
személyt? Az első percekben nem láthatjuk tisztán, hogy valójában bűvésszel
vagy mágussal van dolgunk.
A cirkuszi kocsi berendezése sok varázslatos tárgyat rejt magában, de
az egyszerű kártyatrükk elbizonytalanít, ugyanakkor az Alef, a kő amely
a világmindenség összes pontját tartalmazza, és a Könyv melynek megszámlálhatatlan
oldalait nem lehetséges kétszer ugyanott felnyitni, visszaállítják hitünket
az ember felettiben (J. L. Borges). A történetben a ki nem mondott érzések,
a jelzésszerű utalások azok, amelyek elgondolkodtatnak, veszik a bátorságot
ahhoz, hogy ránk ruházzák a mérlegelés, az egyénre formálható utóértékelés
lehetőségét. Ez a huszonöt perces movie talán megfesthet egy bizonyos
irányt a hazai filmkészítés palettáján.
Aztán volt még egy kísérlet: a nagy kavarodás közepében egy kis kavarodás.
Komár István Semmittevők-je hanyagul megkevert érzésvihar, megtréfált
zenei betétek, Csehov, Baudelaire, hasiskészítés, mindenki iskolája
a lőfegyverekről - egyszóval élvezhetően megkomponált vizuális befőtt
azokra a nehéz napokra, amikor semmi sem tud elrobbantani minket a tévé
elől. Utána pedig könnyű léptek, mosolygós cigaretták, boldog kávé.
Így múlt el a huszonkilencedik. Nézők, "jury-members", érdeklődők, befutók,
sértődöttek, kicsi és nagy szellemek..., itt volt mindenki, aki számít.
Azon nyilvánvalóan elvitatkozhatunk, hogy a díjazott műveknek művészinek
vagy közönségcsalogatónak kell-e lenniük, de azt nem titkolhatjuk el,
miszerint filmek évről évre születnek - divatos sztereotípiával élve
no illetve low budget - és mindig van közöttük értékes is, meg rossz
is. Minden a rápillantás szögétől függ. Jövőre jubileum. A honi filmkészítés
helyreáll, a szemle örömünneppé teljesedik és megmenekü az euthanasiatól.