kissándor - A Kisérlet kisértete

A Kisérlet kisértete

- avagy, hogyan viselkednek
a kisérleti és kisjátékfilmek 37% CO érték melett -

A Corvin palota küzdőtermeiben mennyiségileg a kisjátékok jártak elől, a kísérleti darabok csak alacsonyabb számban kerültek a zsűri elé, s emiatt az utóbbi műfaj hódolói átballaghattak a Művészbe, ha földi örömeik kielégítésére vágytak. Igen, ez így volt, de valószínűleg nem sokunkat zavart, hiszen a filmek dömpingje módfelett határozatlanná teheti a nézőt, a filmbefogadót, ha a termés ilyen mennyiségben irritálja mindenre felkészített pupillánkat. Ha irritálja. Ha egy-egy vetítés után könnyedén folytatjuk az előző szünetben felhagyott beszélgetésünket például a sarki csemege árainak fekvéséről, akkor valami baj van a filmmel. Valami olyan baj amit nehezünkre esik bevallani, még egymás között is megpróbáljuk valahogy felhígítani a rossz szájízt, mint amikor gyermekkorunkban savanyúcukorral enyhítettük a kalmopyrin kártételét psychénkben és nyálkahártyánkon. Nem akarnék felállítani mindenféle sarkköveket valamint kritériumokat, mert számomra a moziérzés nem valamely meghatározott alappontokon nyugvó dogmák nyomán feltárt precíz állapot, hanem egyszerűen a legnélkülözhetetlenebb és legalantasabb ösztönök szublimációja, minekáltal zsibbadó állapotban nem találom helyemet a többi ténfergő alak között, mert azokban a pillanatokban egyedül szeretnék lenni a magam összetört és újraértékelt érzéseivel.

Ha egy film hagy elmenni maga mellett, ha nem tipor bele a földbe, ha nem rúg sarat az arcomba, akkor tehetetlenül és kényszeredetten figyelem a kamera mozgását, a vágásokat, a színészek játékát, a zenét és felaprózódom, elszigetelődöm és nem találok rá a terra incognita-ra, hanem a már megélt benyomások alapján értékelem a képfolyamatot. Mondhatni dobozba zárom, lenyelem, ráöntök valamit és hagyom ott ahol van. Ez a kényelmes megoldás a film elhallgattatására egészen addig, amíg visszájára nem fordul a perisztaltika és újból szembesülnöm kell a magam által képzett kaotikummal. Legjobb ilyenkor megint megnézni, rágódni, acsarkodni, kikezdeni vele, újra a szájba venni és ízlelgetni, hátha valami elkerülte a figyelmemet, hátha jön az alhasi remegés, a déjá vu, a satöbbi. Ez a legkisebb valószínűséggel működő alternatíva, de érdemes próbálkozni, semmi nem veszhet kárba.

A másik elbánási lehetőség a belső tekercsek kusza halmazával, az ismételt átgondolás. Természetesen csak akkor, ha tisztában vagyunk annak következményeivel és veszélyeivel. Időarányosan egyre nagyobb az esélye annak, hogy a látott alkotás elfogadhatóvá, feldolgozhatóvá válik, mert a kellemetlenebb, visszásabb emlékek belekerülnek tudatunk süllyesztőjébe s így az emlékekből táplálkozó értelmezés félre is vezethet, s más, torz képet alakíthat ki legjobb szándékunk ellenére is. "Mert van álom és van tisztánlátás."

A 29. Magyar Filmszemle kísérleti és kisjátékfilmjeinek - a kevés kivételtől eltekintve - nem sikerült bizonyítaniuk életrevalóságukat. Csak néhányat említenék a kudarcok közül. Hajdu Szabolcs nem kis fejtörés árán juthatott el a Necropolis forgatókönyvének végére. A sztori alig emlékeztet Irvine Welsh Trainspotting címen publikált regényére, amely a szomorúan tengődő angolszász fiatalok érdekes napjait tárja az olvasók elé.

Bár a filmben tanúi lehettünk a fekete-fehér és a színes mozgókép játékának, még ez sem tudta leplezni a kompozíciók, a trükkös képváltások (a Necropolis esetében hagy némi kívánnivalót), és a színészek fizimiskájának hasonlóságát az ugyancsak Trainspotting fedőnéven elhíresült Danny Boyle filmmel.

Természetesen mindez jóízűen megspékelve egy kis ungarische art-al. A Benda színész eltűnése (Nagy Kata) nem titkoltan egy teljesen hétköznapi találkozás története, a közös ismerős hiányából keletkező kapcsolat, mely egy hosszú órán keresztül teszi próbára a jobbat érdemlő mozilátogató türelmét. Még jó, hogy a zárófeliratával nem hagy kétségek között. A hatvan perc alatt valóban nem történt semmi. A nehezen viselhető szekció legragyogóbb gyöngyszeme György Norbert Gabikája és Hugója. Akár az alkotás előnyére is válhatott volna, hogy a film az amatőrnek számító Szuper 8-as technikára forgott. A tizenkilenc perc alatt már mindenfélék eszembe jutottak, mint például megetettem-e a kutyákat, vettem-e villamosjegyet, és ehhez hasonló közhelyes cselekvéssorok. A kecses történet népmesébe illő fordulatokkal ajándékozta meg azokat, akik megbirkóztak az igen hosszúnak tűnő képfolyammal. Az apró csodák, a kis főhősből kibukkanó emberi gesztusok mind-mind csiszolták, formálták és nemesítették ezredvégi sötétségbe ragadt lelkünket, hogy a mozi végeztével könnyet rejtő szemmel emelkedjünk felül erkölcsi normáinkon. A legdrámaibb hatást mégis a vetítés szerkezete okozta, ugyanis a Gabika és Hugó a minőségileg élvezhető Forgács Péter kollázsportréja ("Csermanek csókja...") után azonnal támadásba lendült időt sem hagyva az átállásra.

Jóval emelkedettebb színvonalon működött Rohonyi Gábor lazán értelmezett Lázár Ervin adaptációja, A bűvész. A végig feszített cselekményű és misztikus hangvételű rövid játék a hatalmi viszonyok kusza szövevényét ábrázolja. Ki kitől és milyen módon függhet, győzhet-e a diktatórikus hatalom, vajon megtörésre kényszeríthet-e egy mindenek felett álló varázslatos személyt? Az első percekben nem láthatjuk tisztán, hogy valójában bűvésszel vagy mágussal van dolgunk.

A cirkuszi kocsi berendezése sok varázslatos tárgyat rejt magában, de az egyszerű kártyatrükk elbizonytalanít, ugyanakkor az Alef, a kő amely a világmindenség összes pontját tartalmazza, és a Könyv melynek megszámlálhatatlan oldalait nem lehetséges kétszer ugyanott felnyitni, visszaállítják hitünket az ember felettiben (J. L. Borges). A történetben a ki nem mondott érzések, a jelzésszerű utalások azok, amelyek elgondolkodtatnak, veszik a bátorságot ahhoz, hogy ránk ruházzák a mérlegelés, az egyénre formálható utóértékelés lehetőségét. Ez a huszonöt perces movie talán megfesthet egy bizonyos irányt a hazai filmkészítés palettáján.

Aztán volt még egy kísérlet: a nagy kavarodás közepében egy kis kavarodás. Komár István Semmittevők-je hanyagul megkevert érzésvihar, megtréfált zenei betétek, Csehov, Baudelaire, hasiskészítés, mindenki iskolája a lőfegyverekről - egyszóval élvezhetően megkomponált vizuális befőtt azokra a nehéz napokra, amikor semmi sem tud elrobbantani minket a tévé elől. Utána pedig könnyű léptek, mosolygós cigaretták, boldog kávé.

Így múlt el a huszonkilencedik. Nézők, "jury-members", érdeklődők, befutók, sértődöttek, kicsi és nagy szellemek..., itt volt mindenki, aki számít.

Azon nyilvánvalóan elvitatkozhatunk, hogy a díjazott műveknek művészinek vagy közönségcsalogatónak kell-e lenniük, de azt nem titkolhatjuk el, miszerint filmek évről évre születnek - divatos sztereotípiával élve no illetve low budget - és mindig van közöttük értékes is, meg rossz is. Minden a rápillantás szögétől függ. Jövőre jubileum. A honi filmkészítés helyreáll, a szemle örömünneppé teljesedik és megmenekü az euthanasiatól.