Győrfi András - Még több Adria - a paradicsomban

Még több Adria - a paradicsomban


Győrfi András - Még több Adria - a paradicsomban
Győrfi András - Még több Adria - a paradicsomban


Még több Adria - a paradicsomban

Győrfi András elsősorban festő, de ír, vélekedik, utazik, tanul, tanít, egy izgága túlmozgásos hiperérzékeny művész, ingerli a sületlenség, a gőg, egy alkotó, aki nem hagyja szó és kép nélkül az esztelenséget. Győrfi András több évtizedes festői pályafutása mellett termékeny betűvető is, gondosan építette fel az immár többtízezres követőtáborát is, eleinte egypercesekkkel szórakoztatta közönségét, amik később nyomtatott formában is napvilágot láttak, majd nekilátott nagyobb lélegzetvételű novelláknak és krimikkel is jelentkezett, naná, hogy magát adja, írja ezekben is.

A most megjelent könyve a - Több Adria - nyolc év termése, személyes napló, amely egyszerre zrikál és egyben ösztönöz is a továbbolvasásra, hogy megismerd a szerzőt. A Győrfi követők, akiknek valójában a festőművész rovinji történeteit szánja, szerencsés, ugyanis a nyolc évet átölelő írások, a közösségi médiában írt bejegyzések, fotókkal, illusztrációkkal ellátott történetek. E híján én csak oldalról oldalra vakon tapogatóztam az így is elragadó mesék között, hol az bujkált bennem, hogy pandémia ide vagy oda, én azonnal ott lennék az izzó téren, vagy hűsölnék a habok között, éppenséggel csak megmártóznék, elmerülnék a színes történetekben. Győrfi kritikus író, izgatja, körbejárja, kutatja az általa vélt igazságot, ugyanúgy mint festményeiben, írásaiban is újra és újra megpróbálkozik a hazugság szélmalmainak legyőzésével. A több Adria szerzője, Rovinjban töltött ezer napját memorizálja, hősei helyi izgalmas figurák, fellengzős vagy éppen elmélyülő átutazók, nyaraló turisták a világ minden tájáról, leleményes piaci kofák, halászok, vásott kölykök, a hvcs-nek (a helyi vagány csávónak) külön figyelmet és oldalakat szentel, és ott van vele van Bibi ölebe, meg szerelme aki árnyként követi és szövi szerelmük szálait vásznakba, a Több Adria meséibe. A festőművész nem ad interjút, nem keresi a sajtót, saját kommunikációs csatornái és felületei vannak, de sehol nem találtam egy betűt sem, hogyan indult a pályája, hát kérdeztem, kötélnek állt.


Mióta fest? Volt egy olyan pillanat, amikor festővé vált? Előtte mondjuk, kubikolt, sittet hordott, volt nyolc órás, reguláris munkája, főnökei?

Szoktam mondani, hogy én festőnek születtem a világra, csak a világ úgy döntött, hogy várjak ezzel pár évtizedet. 27 éves koromig én csupán rajzoltam, illusztráltam, reklámgrafikával foglalkoztam és csak álmaimban gondoltam a festészetre vagy talán még ott sem. Egy barátom noszogatására vettem meg az első eszközöket, amikkel elindultam ezen az úton. Igaz rá egy hónapra egy pesti új galéria velem nyitott. Azt hiszem ott értem révbe, azt csinálom azóta is, amiért születtem. De hogy pontos legyek, 1991 november 4-én nyitották meg első kiállításomat, stílszerűen a Képzővel szemben, ahova sosem kerültem be, bár nem is nagyon akartam. És az is sorsszerű hogy egy akkor nagyon menő festő-, és képzőművész helyett ugrottam be, aki valamiért nagyképűsködött és megsértődött, levéve képeit a falakról és nekem két napom volt összeszedni egy kiállításra valót..

Építésznek tanultam, diplomáztam 1986-ban és igen, egy napot kubikoltam is, igaz főleg ülve az árnyékban, így az építtető kérte a barátaimat, hogy az a colos ne jöjjön többet, mert csak ábrándozik. Utána a KÖZTI-ben dolgoztam egy évet, a Mányi műteremben, embereket és fákat kellett rajzolnom a látványtervekre, azt látták, hogy ez nekem fekszik, de engem ez nem túlságosan elégített ki. Némi vargabetűvel grafikusnak és illusztrátornak álltam. Ennek oka, hogy matekból jó voltam és háromszorosát kaptam meg egy havi építész fizumnak egyetlen könyv rajzainak elkészítésével, amivel egy éjszaka készen lettem, viszonylag könnyen ki tudtam számolni, hogy némileg jobban megéri illusztrálni, mint egy hivatalban húzni a vonalakat. A szabadságról nem is beszélve.

Paradicsomok a festményeken, miért? A Don Quijote ábrázolása honnan jön? Az igazságkeresés, a betűvetés?

A paradicsomra három verzióm is van, hangulatom szabja, hogy mikor melyiket kapom elő, ha rákérdeznek. Egész gyerekkoromban utáltam a paradicsomot és amikor huszonévesen egy forró nyáron paradicsom ültetvényre kerültem, erős késztetést éreztem beleharapni valamelyikbe és hát az íze mennyei volt, kapcsoltam is a mennyei, az égi világra, amiket megfestek, ugye, de Marci fiamnak is köszönhetem a paradicsomot. Egy szép kertben élünk és ő kisfiúként lent hagyta a kertben a színes labdáit, ezt én az ablakból látva, konstatáltam, hogy mily festőiek. Így lettek először a színes golyók, majd azt giccsesnek tartva a vérvörös paradicsomok a képeimen. Don Quijote minden festő. Magányos, szélmalmok-vágyakat kergető kódorgó, aki talán sosem jut révbe, mert hajtja valami előre, valami ismeretlen erő, talán az igazság, a becsület, a régi korok heroizmusa. Sosem voltam jó fogalmazó fiatalkoromban, de talán az a rengeteg könyv elolvasása, arra indított, hogy én is megpróbáljam. Ehhez már csak valakinek fel kellett találni a Facebookot, ahol az ilyen fűzfapoéták vagy írócskák is kipróbálhatják magukat.

Milyen volt Győrfi András gyerekként?

Gyáva, anyuci szeme fénye, rajzaival kitűnő, álomvilágban élő, ábrándozó, várakat megmászó, indián-kuruc-hun gyerek, az a fajta aki bocs’ ha zavarok típus és sosem rosszalkodó, szülők büszkesége.

Kaposvári történetek, indulás, indíttatás? Apám Kaposvár emblematikus figurája volt, a Murci bácsi, londoni olimpikon, aki vízilabda klubot hozott létre, felépített egy fedett uszodát, ami akkoriban az első vidékinek számított, beruházási vállalatot igazgatott, 70 emberrel, anyám a tanácson dolgozott, barátaik a városi nobilitasból kerültek ki, az akkori elitből, orvosok, ügyvédek, mérnökök. Ebben a közegben voltam gyerek, festőművész rajztanárral, aki látta bennem a tehetséget, amit lehetett ki is hozott belőlem, díjakat nyertem itthon és külföldön, Indiában pl, de a rendszer az nem kedvezett annak, hogy én festő legyek, apám okosan a biztos állás, az építészmérnökség felé terelt.

Passziók, hobbik? Szerelmek?

Hobbim a lemezgyűjtés, mindenhol azt kajtatom, bárhol járunk.

Későn érő típus voltam, vagyok, plátói szerelmekkel, kicsit Beatricét kereső Dante szerű ember...aki egyre inkább a művészeti létben bolyong és persze el is veszik. De az építészeti diploma adott annyi talajt a lábam alá, hogy nem szálltam el, nem lett egy fekete lyuk kurzus az életemben, ami sok akkori fiatal sorsa lett.

A vízilabda hogyan jött?

Ebben a családban csak vízilabdázni lehetett. Van három olimpiai arany, több ezüst és bronz. Nekem persze semmi. Én lusta voltam.

A kaposvári uszodában és focipályákon nőttem fel...amit dobni vagy rúgni lehetett, azt én eldobtam és elrúgtam. Utazások, legnagyobb és legmeghatározóbb etapok az életében - slágvortokban.

A rendszerváltást követően kinyílt a világ és már első feleségemmel is sokat utaztunk, de igazán Angélával, aki a második és reményeim szerint az utolsó feleségem, vele aztán rátettünk egy lapáttal és útjainkat összekötöttük, művészi érvényesülésemmel is, így jutottunk el Amerikába többször, Marokkóba, Törökországba, Kínába és szinte valamennyi európai országba.

A közösségi média… Hogyan épült fel és lett ekkora rajongó táborod? Közéleti szerepvállalásod? Politikai színezetű posztjaid nagyon mennek, ütköznek, több száz kommentet is megél némely, volt hogy törölnöd is kellett a konfrontációk miatt..

Mint minden kezdő social médiát tanulgató művész nekem is az első rajongói csoportom a baráti köröm volt, mi valljuk meg véges. Hamar rájöttem, hogy ha ismertebb akarok lenni, akkor ezt bővíteni kell minden módon. És ki is használtam az adódó lehetőségeket, reklámoztam magam, aktív voltam és vagyok is ezen a felületen, elkezdtem a gondolataimat leírni ide, amikből születtek az első írások, recenziók a világról, a problémákról, a politikáról. Mindig, már fiatalon is a szocializmusban, érzékeny voltam a társadalmi problémákra és ez az úgymond szabad korban is megmaradt.

Rendszeresen jótékonykodok, erre tanítom követőimet is, a segítségadás és nyújtás szellemi és materiális előnyeit ecsetelem és művelem. Megoldok dolgokat saját erőből és nem várok másra, főleg nem az államra, nem azért mert az államnak nem lenne ez feladata, ó dehogynem, de az államot vezetők mással vannak elfoglalva és nem érnek rá esetleg elesett embereken segíteni vagy mondjuk szellemi és kulturális értéket növelni. Ez úgy tűnik egy művész vagy a művészek feladata és ebben talán jól is végzem a dolgom. Az embereknek zászlók, iránymutatók kellenek, akikben bíznak, akikre felnéznek, akiknek az entellektüelje eljut hozzájuk és megérinti őket. Ezt teszem nap mint nap, néha persze elbizonytalanodva, megbántódva, sérülten és káromkodva. Millió bajom van belőle, mert a gyerekkori gyávaság, jó gyerekség, jaj csak senkit ne bántsak meg - típus azért még jócskán bennem él és ez nem is fog nagyon megváltozni már.

Hol vagy hová tart most a festőművész? Mi lenne Győrfi András legfőbb vágya, díja?

Hova tartok? Ki tudja… ahogy egy leendő könyvem zárásaként írom: nekem már nem kell sok, csak üljünk a tengerparton, írom a könyveimet, festek néha egy képet, kortyolok egy pohár jó vörösbort és elnézem a feleségem fenekét. Kell ennél több egy festőnek?

Nem hiszem. A díjakért tülekedőknek meg üzenem: nekem pont elég díj az a szeretet és megbecsülés amit az emberektől kapok. Az legalább nem politika. Mert minden egyéb az. Sajnos.


Győrfi András évtizedek óta nem pályázik állami támogatásra. Gerincből nem. egyszerűen rávezették a történések. Hogy mindig a csókosok kapnak díjat, ő csak egy civil mindig. Hiába csikorgatja fogát, a tények makacs dolgok, egy Győrfi nem pályázik, egy Győrfi megteremti magának a lehetőségeket. Ennyi.





artLine Galéria sun-eyes

Retorika - HangÁr



artLine Galéria
- út a kifejezéshez -
sweet home
Világra szóló, Világnak való
© artLine 5711

artList









Győrfi András - Még több Adria - a paradicsomban