Már jó ideje a fotóművészet is lemondott arról, hogy
belülről integrálja a világot. A többi művészet ebbéli kudarca után
még egy ideig úgy tűnt: a felvevőgép mégsem adja fel e küzdelmet. Dacol
annak az embernek a szándékával és kételyeivel, aki mögötte áll, és
a festészet széthullott látomásai nyomán menteni próbálja a még menthetőt.
Vagyis nem csak névlegesen bízza rá a tárgyi világ védelmét az objektívre,
de személyes szemponttá engedi átlényegülni azt. Egyúttal újrafogalmazza
a látványt egy olyan közegben, amely fogalmak nélkül maradt és ezért
magyarázatok nélkül válik majd egyszer semmivé.
Ám miután a fotó is megismerte e belülről önmagával azonosulni nem tudó
világ ideiglenes örömeit, ma ismét belső törvényekre vágyik. Az egyetemes
véletlenek után az objektívben újra feltűnni látszik az - én megkerülhetetlen
egyszerisége. Ez az idő lassan beemészti magát mindennapivá sohasem
váló jelenünkbe, tudatunk felszínén apró barázdává lényegül, irányt
szab vágyainknak és részben életünknek is. E fotók letörlik valaha volt
énünk lassan elfelejtett részleteit. Általuk ismét, és immáron múltunkra
kivetítve is időszerűvé válhat a teljesség, amit korábban csak eljövendő
pillanatainknak előlegezhettünk meg.
A dolgok éles profilja e képeken
a fémpénzekre nyomott arcéllel rokon: millió változatban készülhet,
mégis mindig azonos érvényű lesz önmagával. E fotók tehát önmagunk hitelességének
bizonyítékai, hiszen használati tárgyai és szabad akaratú szereplői
egyszerre lehetünk annak az intim világnak, melyet csak e képek alkotója
ismerhet és rajta kívül senki más.