Ara-Kovács Attila - Birtalan Zsolt

Birtalan Zsolt

fotó: Birtalan Zsolt

Már jó ideje a fotóművészet is lemondott arról, hogy belülről integrálja a világot. A többi művészet ebbéli kudarca után még egy ideig úgy tűnt: a felvevőgép mégsem adja fel e küzdelmet. Dacol annak az embernek a szándékával és kételyeivel, aki mögötte áll, és a festészet széthullott látomásai nyomán menteni próbálja a még menthetőt. Vagyis nem csak névlegesen bízza rá a tárgyi világ védelmét az objektívre, de személyes szemponttá engedi átlényegülni azt. Egyúttal újrafogalmazza a látványt egy olyan közegben, amely fogalmak nélkül maradt és ezért magyarázatok nélkül válik majd egyszer semmivé.

Ám miután a fotó is megismerte e belülről önmagával azonosulni nem tudó világ ideiglenes örömeit, ma ismét belső törvényekre vágyik. Az egyetemes véletlenek után az objektívben újra feltűnni látszik az - én megkerülhetetlen egyszerisége. Ez az idő lassan beemészti magát mindennapivá sohasem váló jelenünkbe, tudatunk felszínén apró barázdává lényegül, irányt szab vágyainknak és részben életünknek is. E fotók letörlik valaha volt énünk lassan elfelejtett részleteit. Általuk ismét, és immáron múltunkra kivetítve is időszerűvé válhat a teljesség, amit korábban csak eljövendő pillanatainknak előlegezhettünk meg.

A dolgok éles profilja e képeken a fémpénzekre nyomott arcéllel rokon: millió változatban készülhet, mégis mindig azonos érvényű lesz önmagával. E fotók tehát önmagunk hitelességének bizonyítékai, hiszen használati tárgyai és szabad akaratú szereplői egyszerre lehetünk annak az intim világnak, melyet csak e képek alkotója ismerhet és rajta kívül senki más.