Ali N. Éliási - Sose halunk meg

Sose halunk meg

ALIEN4 - Feltámad a halál

Az angolban egyszerűen csak idegent jelentő "alien" főnevet a magyar kommerszfilm-címadó, névtelen, nyelvújító vénával megáldott reklámköltők a "halál" sokrétű jelentéstartományaira változtatták át: a megszemélyesített (nyolcadik utas), az egyik arkhimédészi pontot jelölő (a bolygó neve), ahonnan a(z élő) világ kimozdítható (= megsemmisíthető) és a legteljesebb problémamegoldó módszer (a végső megoldás) után itt a feltámadott, vagyis a bibliai. Szóval hat évvel a végső megoldás után a magyar mozikba az Auriga űrhajóval érkezett meg a halál újabb darabja. Ez az éppen egy kicsit több mint fél évtized csak a mi reális időérzékelésünk számára ilyen rövid - bár a fanatikus Alien-rajongók eközben egyszerű kommandósokból kivégzőosztag-vezetőkké öregedtek -, az idegen jövőben, a virtuális kozmosz sötét hidegében több évszázad is kimúlt, szörnyestül-bőröstül.

Az emberiség pedig (idegengyűlölet ide vagy oda, nem sikerült neki elmúlnia) a jövőben él, virul és fejlődik a galaktikus világtörténelem tragikomikus színpadán, ahol folytonosan viaskodva a Föld nevű anyabolygójáról belékódolt, európai eredetmítoszával szorgalmasan győzögeti lefelé a mindig más-más alakban megjelenő Gonoszt, amit hazánkban a második évezred előtti utolsó években egyszerűen csak Halálnak hívnak.

Az Alien Resurrection valódi, optimista utópia: hirdeti, hogy lokális földtörténelmünk után az igazi még csak most kezdődik! Európai mítoszklisékkel átitatott amerikai sci-filmeposz ez a feltámadás: a klónozott, alien géneket is hordozó szuperübervumensch ellenRipli, akit most is a hibátlan királydrámai vénával megáldott Szigorú Víver játszik, női humanoid-homéroid Odüsszeuszként (oldalán Vinóna Rájder androiddal) űrégei-tengeri kalandjai után hazatalál a hajdani huszadik században ugyan környezeti katasztrófákkal sújtott, de pár száz év alatt ökológiailag meggyógyult, idegen Földre. A dolog rendben is van, hiszen bizakodva nézhetünk a jövőbe. Sose halunk meg, mert klónként - önkezünktől, és csak ha sikerül a kísérlet (az Alien 4-ben néhány antropomorf, életképtelen szörnyszülött formalinban ázó klónhullája is úszkál, mert a teremtés nem mindig tökéletes, az ostoba emberisten elbaszarint időnként valamit, de a szent Ripli azért tisztítótűz-esővel megsemmisíti a temetőt) -, újult erővel, néhány edzett idegen testanyaggal tovább létezünk. Nem a fizikai harccal, hanem a testi halhatatlansággal győzzük le a halált és nyitunk új életteret az emberiség még meg sem született generációi számára. A lombikbébik kora lejárt, az Alien-anyakirálynőtől született borzalmas hibrid (aki inkább idegen és csak egy kicsit ember beszédes, kék szemekkel, humanoid nyelvvel és egészen europid nagyrassz koponyával) anyjának Riplit, a génhordozó ős-matriarchát tekinti. Szagolgatja, nyalogatja, ölelgeti, a többi, idegen ember és a szülés elavult, egykor (például a huszadik században) még dicső fizikai munkáját végző, anyaméh-alien királynő fejét pedig szakszerűen letördeli. A méhen belüli terhesség kora is letűnt tehát, a szűznemző Márjaripli istenfia-árja magzata nem a puszta agresszió, a szaporodás vagy az éhség ösztöne miatt öl, neki identitása van: önnön, az űrexoduszra kiválasztott fajtársát, az Istennek is új-szövetséges nőprófétáját, saját nemzetségének anyját keresi. Az Alien 4-nek ezek a legfelemelőbb pillanatai: miképpen is zajlik az apa nélküli szent család rövid, de annál véresebb, pár órányi élete. Márjaripli fegyvertelen hadnagyklón a halhatatlanság metaforikus figurája lett, miként a magzat is eposzi fatty. A felsőbbrendű, nőstény szupergenustól eredő alsóbbrendű, valminéminemű szuperspecies anyamarósavtej szopási ideje a küzdelem korává válik. A prófétanő elpusztítja a "fiát" (azaz a gyermeket, mint szimbolikus apát), testét - könnyező szemekkel és kitárt karokkal, puszta szeretetből - a légüres tér martalékává röpíti. A Titán elbukott, a bolyongó hajó célba ér, kényszerleszáll a civilizáció szülőFöldjére.

A film ezt megelőző történései - az űrkalóz-testcsempészek megérkezése, az alien-tenyésztés és háziasítási kísérlet bevált Pavlov-kutyája módszerekkel, harc az elszabadult idegenekkel - csupán a lelkét az ördögnek (az egyik régi, Földi ősmítoszában már) eladott, alsóbbrendű és balga, idegengyűlölő - űrnacionalista orvosok és bűnözők tisztátalan, vérző és elbukásra ítéltetett kényszercsatája a régi űrlényekkel. A rosszarcú istenember az Alien 4-ben úgy teremt, hogy őt csak a klón- és a náci emberkísérletek borzalmaira emlékeztető, a humanoid testet "felzabáló" folyamatok személytelenül gyilkos, biológiai oldala érdekli és semmibe veszi az alkotás szentségét. Bűneinek zsoldja a halál lesz. Minden ármány ellenére a világbékét a tiszta, szótlan, szigorú, intuitív, tanulékony és találékony Ripli és egy szuperűber android, a testileg nem, de lelkileg érző ember, egy antiterminátor, aki képes saját magát összeszerelni, vagyis reprodukálni, hozza el. Nem emberek vívják nem emberekkel az ember végső, Jövőbeni Nagy Identitásvédő Csatáját!

A kitűnő és szórakoztató sci-filmeposzt a most már muszájból megújulni akaró hollywoodi filmmogulok és néhány tehetséges francia nemklón jegyzi. A feltámadás a művészkommerszfilmesek közül többek között a Delicatessen és az Elveszett gyermekek városával bemutatkozott Zsanpier Zsöné, eredetileg reklám-, rövidfilm és kliprendező, a technokrata Ars Electronicát 1996-ban megnyert Toy Story forgatókönyvírója, Dzsossz Vedon, az Evita-t és a Hetedik-et operatőröző harcos Dáriusz Kongyi ötletdús munkáját dicséri. Csupa idegenbarát ember, akik 1979, az első rész óta fan(t)a(sz)tikus rajongói az Alien-univerzumnak. Az epikus cselekmény mellett a film képi megvalósulása is Ripli főnixszerű alakján alapul, akinek megvilágítása hívta elő az itt látható jövő vizuális világát. Az expozíció voltaképpen az ENR néven ismert eljárás alkalmazása, melynek lényege, hogy az előhívás során bizonyos mennyiségű ezüstöt megtartanak. Ezáltal erősödik a kontraszt, és mondhatni "sötétebb, semlegesebb árnyak" láthatók a filmen. Az eljárás erősen befolyásolja a színeket is: a sötét árnyalatok, különösen a fekete, telítettebbé, gazdagabbá válnak, valamint élesebbé lesz a különbség a sötét és világos tónusok között. Ez a módszer elcsúsztatja a színeket, mélyíti a feketéket, s így elvisz egy olyan világba, ahol valóság és szürrealitás találkoznak (ennek csúcsa a semmi máshoz nem fogható, zseniális, víz alatti üldözéses jelenet). Az ENR a képélességet szinte a hiperrealitás szintjéig növeli. A hiperrealitás kulcsa pedig Ripli, az ő figuráján, az ő szemén, az ő bőrén keresztül lehet belépni ebbe az álomba, a kalandozós-háborúzós lidércnyomásba. Ez a vizuális világ nem csak az operatőr, de a rendező Zsöné filmjeinek sajátja is: a hollywoodi, fekete-fehér szörnysztoriba képes volt egy amerikai szempontból mindenképpen alternatív és európaian sötét, morbid hátborzongatást belecsempészni. Zsöné - szintén európai módra - szerzői filmet rendezett, régebbi témáit frissíti tovább: itt vannak a társadalomból kitaszított elemek, akik futurusztikus miliőben, egymásra utalva küzdenek a túlélésért, valamint baljós és purgatórikus látomás ez a jövő új identitásokat teremtő, klónozós tudományáról, ahol a felelőtlen kísérletezgetés katasztrófába torkollik és groteszk filmeposzt hív elő.

A főnix feltámadt, új mítoszt teremtett, megérkezett a Földre, most már itt van közöttünk. Néhány száz év múlva a valóságban is találkozhatunk vele. Élien soká!