Végh József: Könyvemberek - Hamvas és Borges

Végh József: Könyvemberek

Hamvas és Borges beszélget

Borges, a könyvtárban élő ember

I. A könyvtár

I. 1. A könyvtáros

Évek óta nem tudok a dolgozószobámban olvasni. Rendszerint a parkban séta közben, ráérősen lapozgatok, vagy egy nyilvános könyvtárban, folyton attól tartva, hogy mindjárt visszakérik a könyvet, csakúgy falom a betűket. Ezen a borongós napon itthon, félálomban levettem egy könyvet a polcról. Mondhatnám azt, hogy nem tudtam, milyen könyv, mert a többihez hasonlóan becsomagoltam, de ez önámítás lenne, mert becsukott szemmel is felismerem a könyveimet. A gerinc magasságáról, vastagságáról, a kötésről, az illatukról; arról, hogy egy lehelet finom porréteg rakódott le rá, vagy vastagon ült rá az a nehéz por, amit csak a a nyári szél képes felkapni, s valójában csak télen nehezül el. Mégsem voltam igazán tisztában, milyen szándékkal nyúltam éppen ezekhez az esszékhez. Olvasás közben egy ismerős figura elevenedett meg előttem: "akinek a könyv olyan táplálék, szenvedély, sors, szerelem, gyönyör, mámor, kaland és végzet, mint a tengerésznek a tenger, a parasztnak a föld, a kertésznek a növény." "Senki sem nyúl a könyvhöz úgy, mint a könyvtáros, oly csendesen és lassan, ahogyan az ember csak örök dolgokhoz nyúl: tengerhez, asszonyhoz, földhöz." - igen ezek Hamvas Béla szavai. Már emlékszem, Robert Burtonről beszél. A melankólia anatómiája kapcsán jegyezte meg, amikor azt is mondta, hogy a világtörténelemben Burton-éhez fogható könyvtárosi életmű csak egy volt: Lao-ce Tao te kingje.

Szinte már láttam is magam előtt a harmadik könyvtárost, akinek az életműve újra- és újraolvastatja velem magát: Jorge Luis Borges. A fent említett jegyzetek és az ezt követő leírások megidézték Borgest. Burton közös ismerősünk, Borges elbeszéléseit olvasva megfigyelhettem, mint bogarászik poros vagy végtelen könyvtárszobák mélyén akönyvtáros:

- "Könyveim, bár azt se tudják, hogy élek / éppoly részeim, akár az arcom..." / "...De jól van így. A holtak hangja mond ki / engem már mindörökre." "...a könyv, az az eszköz, amely nélkül nem tudom elképzelni az életet, s amely nem kevésbé tartozik hozzám, mint a kezem, vagy a szemem." - mondja Borges. Hamvas így folytatja:

- "A könyv a világ leghallgatagabb, legmagányosabb, legbékésebb valósága, - a könyvtáros, ha vele él, olyan lesz, mint a könyv..." - ha a Tao te king egy egész életből párolt és szűrt "harmatcseppje" után szembesül az ember a "múzsai állapotban élő" Burton Anatómiájával, - "A természete szerint sötét könyvtár és a benne élő tücskök - "A könyvtárosok, azoknak a lényeknek az utódai, akik régen éltek, még mielőtt a Múzsák megszülettek. S amikor a múzsák elkezdtek énekelni, olyan önkívületbe estek, hogy csak hallgattak, hallgattak, és megfeledkeztek evésről, ivásról, ételről, italról. Zeusz e lényeket tücsökké változtatta, és egyedül nekik engedte meg, hogy a táplálékért ne verejtékezzenek, hanem egész életüket múzsai módra, gyönyörködve, élvezve, olvasgatva, szemlélődve, csendesen éljék le."

Nekem Kafka és Swift rémlátomásai jutnak eszembe, róluk Hamvas is írt, ő maga mégis a "harmatcsepp desztillálását" próbálja meg újra és újra, a könyvek bástyáiról alátekintő szemlélődő életében. Megvannak a maga könyvtáros tapasztalatai a Fővárosi Könyvtárban (1927-1948), csak neki igazgatói állás helyett segédmunka és a tiszapalkonyai, inotai erőművek raktára jutott. Hamvas könyvei leégnek, Borges vakon is szerette végigtapogatni a több kötetes enciklopédiák gerincét, a gót betűk nyomását.


I. 2. A betűk hatalma

"Borges mélabús volt" ezzel kezdi a "borgesi nyolcvanas évek" előtt tisztelgő beszélgetéssorozat angol kiadását Willis Barnstone.

- Esik - mondja Borges - Mily tegnapban, mily karthágói kertben / hull most ugyanez az eső?" - A mélabú és az emlékezés együtt járnak. Ezért is folytathatja Hamvas így:

- "Nagyon mély rokonság van a jó tanuló, a tanár, a filológus és antikvárius, szóval minden könyvember és az ördög között. Az ördög a diabolikus lények ősképe, ez a furcsa és rosszindulatú bogarász, a fénytől irtózó, poros, homályos és régi zugokban rejtőzködő. Diabolikus minden ember, aki ragaszkodik a betűhöz, paragrafushoz, a leírt szóhoz, a könyvhöz, aki a leírt szót az eleven élet fölé helyezi. A könyvesség az élet ellen elkövetett bűn: a bűn neve: bibliolátria, - a könyvnek, mint bálványnak imádása." - a saját szavaimmal bennem folytatódik tovább az idézet "Az élet elől a betűbe rejtőző, azt betűvel uralni akaró ember a diabolikus filiszter, és kiteljesedése a könyvtáros. A betűvel elkövetett bűnök, a betűvel művelt mágia ördögiségére figyelmeztet. Már a beszédben, a nyelvben van ebből, amióta 'én' és 'másik', egy és kettő megkülönböztetésével tudat és tudat között közvetítőre van szükség. Az Én-Te egységének a szétválasztója, az egy-ből mást, másikat hasító indulat mint camera obscura vetíti az egyik és a másik: a tárgyiasított "Az" árnyalakjait."

Ha nem az egység állapota a cél; ha nem az Egy, minden cselekedünk kiinduló és végpontja, akkor minden tettünk diabolikus. A valódi cselekedet, az igazi hatékony tett, a minden közvetítettség nélküli cselekvés: kinyilatkoztatás. Teremtés. Amikor az egységben látott-élt Én-Te szétnyílik; az újraegyesülés és a másikká válás közti feszültségből, ebből a nyílásból - a lét sebéből - előlép az élet. Különbözőségünkben egy nagyobb egész nyilatkozik meg, egységként a sokaságban teszünk valamit, nem a minden irányba széthúzó népakarat, hanem a szüntelen mozgásban lévő sokaság egészével összhangban. Az Egyre, egészre irányultság, mint a húr zengése, megpendít valamit, amire más hasonló hangok válaszolnak, harmonizálnak, mások diszharmónikusként elválnak.

Csak akkor élhetünk összhangban, ha pontosan tudjuk, hogy az én és te megnevezésével mit teszünk, és tudatában vagyunk annak, milyen táncba hívjuk társunkat, amikor ezüstpillantásunkkal, megnevezésünkkel kedvesünként szólítjuk meg. Ha tudjuk mit tegyünk, amikor az abszolút fölöttünk állót próbáljuk teljes odaadással szólítani. Csak akkor élhetünk ezzel az erővel, mielőtt bármiféle kétely felmerülhetne bennünk létezésünk egységessége, egész-sége felől. Még azelőtt, hogy a kétely, a kérdés, amelyben a másik különbözősége megtestesül, mint megnevezett (tárgy) állna elénk. Amint tárgyiasul, sebesült lesz, haldokló. Ha nem áll elénk, nem tárgyiasul - nem tudjuk megszólítani. Úgy kell megszólítanunk a másikat, hogy tudjuk, ő ugyanúgy lát bennünket. Számára rajtunk keresztül tárulkozik fel az élet,a lét sebe. Mi múlunk, halódunk. Ezért is könnyebb összhangban élni a betűkben továbbélőkkel, ezért is csábító a bibliolátria bűne. A könyv csendben várja közeledésünket, társunk sokszor kétségbeesetten már csak reménykedik, hogy majd megszólítjuk.


I.3 A betűk labirintusa

A megszólításban visszateremtünk egy soha nem is létezett egységet: Az-t Ő-ként hívjuk társunknak, és a társ-ságban Te és Ő bennünk találkozik. Amikor így találkozunk, akkor meglátjuk a dolgokra ráaggatott nevek mögött a világot. A megnevezésükkel megelevenedő dolgok, ahogyan a fatörzsét takaró lombok az ágakat elfedve lombkoronát alkotnak és így együtt teszik ki magát a fát, úgy a nevek is, a megszólítások is a való világ törzsét takarva öltöztetik fel a számunkra megjelenő létezőket.

Borges a könyvekből hozzánk szóló halhatatlan hangokról beszél, amelyek segítségével olvasó és olvasott, egy élő szerves egységet alkot. Az olvasó bábáskodik a mű születésénél. A könyvtáros sem tudhatja, amikor félve és szeretőn (mint csak az örök dologhoz nyúlnak) megérint egy könyvet, mi fog történni, m i fog megszületni, nem indul-e el azonnal egy fájdalmas és gyönyörű folyamat, amely során olvasó, és akit olvas, egyszerre szülnek és születnek. A lezárultságukban kerek élet-művek egymást hasítják meg, mintha Platón dialógusaiban egyszerre lenne férfi és nő, aki olvasójától függően (aki szerencsés esetben szintén ezt a fajta teljességet hordozza magában) egyszer "férfiként" másszor "nőként", vesz részt a dialógusban. Egyszer befogad, másszor megihlet.

De vajon manapság ki lát rá erre a folyamatra? S ha rá lát ki tud együtt élni ezzel a tudással. Ha képes is erre, a betű, az írás, csak közvetíti az erőt. Csak emlékeztet. A könyvtáros az emlékeztetőkre emlékezik - emlékeztet. Ezzel az ember és a valóság közé emelt falak között áll. Végsőkig egyszerűsített értelemben minden nem-egyenes út: labirintus. A könyvtáros kiismeri magát a betűk-szavak labirintusában. Benne lakik. De csak akkor képes másokat is kalauzolni, valóban kivezetni és nem csak egy még mélyebb sötétségbe vezérelni, ha azon túl, hogy tudatosítja, hol áll, hol van, hol él, és képes túllépni önmagán. Hamvas megkülönbözteti azt, ami létezik és ami csak úgy van. Tetteinek valami magán túlira kell mutatnia, mert csak ezzel határozhatja meg önmagát, csak ebben az aktusban nyer értelmet bármiféle elhatárolás. Minél közvetlenebb tesszük a dolgunkat , annál inkább szűnik is meg ez az elhatároltság. Közvetlen jelenlétünkben kapcsolatok épülnek és pusztulnak. Lehetőségek. Csak az marad meg, amit együtt teszünk: a másikkal, a mással. Önmagunk elé kell látnunk, hogy tudjuk merre járunk, mit alkotunk.

- "Amikor az életművet csináljuk, szemben állunk önmagunkkal; a mű nem alkotás, hanem önmagunknak önmagunk fölé való újraalkotása." - szólal meg Hamvas. Ha a könyvtáros alkotó, és képes erre, akkor az emlékeztetés, a könyvtáros emlékezése (anamnezis) útmutató fény lesz a falak között.

Borges-könyvtárossal hirtelen egy útvesztő közepén találjuk magunkat. Szövegeit olvasva az addig egyenes utakat, a szavaktól a dolgokig, a gondolatoktól a szavakig görbülő, kereszteződő ösvényeknek tapasztaljuk. A könyvtáros ebben a maga teremtette labirintusban él. Attól kezdve, hogy tudatos a betűt közbevető mozdulat, ha az ember valóban élni akar, emlékeznie kell. Ezt csak maga teheti meg, és ha ezt valóban megtette, mutathat túl önmagán, éreztetheti mással is: labirintusban jár, de az út járható, - a falak még biztonságot is nyújtanak, ha azonban az ember biztosan áll az emlékezésben, nincs már szüksége erre a biztonságérzetre: a kivezető úton jár. Az olvasó, akár kívül, akár belül tapasztalja meg, hogy valaki, vagy valami vezeti; ha csak egy térképet, egy fonalat talál, vagy a 22 betűt, vagy csak egyetlen jelet (az alefet, amely magában foglalja az összes többit,) fel kell ismernie: eredete és célja a kivezető út megtalálása lesz. Az útvesztő kanyarulatait bogozva rádöbben: ez az erő ő maga - az ember, aki tévelyeg, köti és oldja a kanyargó utak csomóit. Amíg ezt nem tudja, azt hiszi kívülről mozgatja valaki, valami. Amíg azt hiszi, hogy az uralma alá hajtható világ kívüle van, addig az uralom: ártalom.


I. 4. Alászállás

- "Minden könyvtárosnak erős és mély kapcsolata van az alvilággal." - mondja Hamvas. Burton műve alászállás az alvilágba (katabasis), amiről a szerző maga nem tud, legalábbis olyan értelemben nem, - és így folytatja: "ahogy csak félig eszmél fel a tényre Dosztojevszkij... és egyáltalán nem vesz tudomást a tényről a festő Bosch... de ahogy nagyon jól látja, hová került Blake vagy Swedenborg... ...Akinek alvilági vonatkozása van, az a leszállástól mindig csak egy lépésnyire áll. Alvilági vonatkozása pedig mindenkinek van. De - nagy művészet, nagy filozófia, nagy sors erős alvilági vonatkozások nélkül el sem képzelhető. Mű éppen úgy, mint sors mélységeit az alvilági kapcsolat adja meg. Annak, aki a katabasist, ha nem járta végig, mint Aeneas vagy Dante vagy Burton, de oda legalább egyszer nem nézett körül és az alvilágot nem élte át, annak tulajdonképpen más ember számára mondanivalója nincs." - Ilyen elhatározó élménye adja meg Strindberg Inferno-jának a hátterét. Ezt az alvilágjárást hallani ki (noha kevésbé érezzük súlyosnak) Mozart Don Juan-jának a hangjai közül, de mint állandó látásmód jelentkezik Schumann-nál, Hoffmann-nál, Baudelaire-nél. - emlékszem vissza, majd Hamvas így fejti ki bővebben: "Tény, hogy akiben az alvilági kapcsolat gyenge, vagy egyáltalán nincs meg, vagy elsorvadt, az sorsának lényeges és nagy kérdéseit meg sem érti... Aki nem tudja, hogy milyen az alvilág: az magát a világot nem érti meg... Az alvilág kapuj a az ember előtt életének legnagyobb és legelhatározóbb válságaiban nyílik meg..." "...vagyis a határokon, az élet és halál elválasztó vonalain... esetleg nagy betegségekkel kapcsolatban, sajátságos utazások, helyváltoztatások alkalmával vagy különös kapcsolatokból (barátság, szerelem stb.) kifolyólag." - Borges fokozatosan vesztette el szeme világát és ezzel nyílt meg előtte, a platóni visszaemlékezés értelmében egy másik.

Ebben a félhomályban, sötétben más jelentősége lesz azoknak a jeleknek, amelyekből az ember tudása felépült. Az addig világos szerkezetek bizonytalanok, kivehetetlenek lesznek, a félelem, az elveszettség, a keresés megteremti a lehetőségét, hogy az addig rejtett struktúrák feltáruljanak, kiépüljenek. Ebben a stádiumban azonban ez még csak sejtés, tapogatózás. Annál inkább az, minél jobban halványul az emlékezés, a tudás belső fénye.

Platón pedig azt mondja: az írás "éppen hogy feledést fog oltani azok lelkébe, akik megtanulják, mert nem gyakorolják emlékezőtehetségüket: az írásban bízva ugyanis, kívülről, idegen jelek segítségével, nem pedig belülről, a maguk erejéből fognak visszaemlékezni."

- "A diabolikus filiszter állandóan az alvilág kapujában áll. Talán azért nem vette észre, hogy belépett és benne van." - szólal meg bennem Hamvas ismét.A határvonalon megállva, a könyvtáros Hermész - "psychopompos - lélekvezető és a leszállások irányítója." A görög és keleti alvilágjárók után "egyes teológusok" is beszélnek arról, hogy a descensus "az az eszkatológiai lépés, hogy egyes emberek megtö rik a halál hatalmát, s esetleg élve átlépnek a halál birodalmába és onnan vissza is térnek." Vagy mint Strindberg, a bűneitől fogva merül alá és tisztul meg.

Burton iszonyú betegsége a melankólia. Amelyet ma, hétköznapi jelenségként depressziónak nevezünk. Pontosabban a melankólia elnevezést kiszorította ez a nyomásra utaló szó, amely azt is jelzi, ma már másként éljük meg ezt a hangulati "nyomást". A szó eredeti értelmében a melankólia 'fekete epe (melan kholé), tehát szó szerint testi jellemző, de az ókori görög és más hagyományos orvoslásban nem beszélhetünk egymástól elkülönült testi és szellemi tulajdonságokról. Sőt a testet sem határolhatjuk el mereven a természettől, ugyanazok az erők mozgatják, éltetik a belső szerveket, mint a természet, a világ többi változását is. Az fekete epe a test nedveinek túlcsordulása, ami a megbomlott harmónia következménye. "A melankólia betegsége Hippokratész szerint ezért egyfajta kisiklás eredménye: a mikro- és a makrokozmosz egyensúlya megbillent, a rend (kozmosz) felbomlott, zavar állt be, és az érintett személy többé nem engedelmeskedik a mindenség és a saját sorsa elválaszthatatlan törvényeinek. 'E face=Symbol>xistamenoisi- önmagukból kiléptek, extázisba kerültek... az alany nem csupán egy tőle idegen akaratnak van kiszolgáltatva, hanem saját cselekvésének a tárgya is."

- "...a világegyetem folyékony és változó... Az összes könyv közül, amit eddig kiadtam, ez a legbensőségesebb. Bővelkedik irodalmi utalásokban; a bensőségesség feltalálója, Montaigne is bővelkedik. Ugyanezt mondjuk el Robert Burton-ről is, akinek kimeríthetetlen Anatomy of Melancholy-ja - a világirodalom egyik legszemélyesebb alkotása, - annyira túlzsúfolt, hogy megértéséhez hosszú könyvespolcok kellenek. Mint bizonyos városok, vagy bizonyos személyek, a könyvek is életem nagy örömei voltak. Szabad újra elmondanom, hogy életem legfőbb eseménye az apám könyvtára volt? Az az igazság, hogy soha nem is léptem ki az ajtaján" - szólal meg Borges.

- Vajon hová taszítja az embert ez az erő, amely valójában nem is különbözik tőle? Hová száll alá a lélek? - kérdezem. Burton (Hamvas) azt mondja:

- Psyché palotájába. ...a maiak sem tesznek mást, mint a Psyché palotájába szállnak, csak nem tudnak róla, ahogy nem tudnak arról sem, hogy Psyché palotája az alvilág... Psyché palotája nem egyéb, mint az a terület, amely a látható formák, a lények arcvilága mögött és alatt fekszik: ez a láthatatlanságok, az arctalan lények vilá ga. Itt nem növények, állatok, emberek, istenek élnek. Az itt levő valóságok egyáltalán nem is élnek. Ezek: vannak. És ezek a valóságok: a képzelet, emlékezet, gondolat képei, fogalmai, eszméi." Borges erre azt mondja:

- "Odüsszeusz gályáinál mélyebbre szállok / az álom emberi emlékezetének / elérhetetlen tartományaiba / és e vízalatti tájról / érthetetlen roncsokat emelek ki."

- De mit tesz a könyv? - kérdezem. Borges magát idézi:

- "Senki, sohasem találkozott ezzel a könyvvel... / Az ember fogta a könyvet, de sohasem / olvasta el, ám pontról pontra betöltötte / az arab által megálmodott sorsot, / és betölti mindmáig is, hiszen kalandja / azóta népek emlékezetének része lett."
 
 


II. Az életmű építése és lebontása


"A mű feltételezi a halál, vagyis a legnagyobb iszonyat ismeretét, de legfőképpen azért születik, hogy ennek az ismeretnek az iszonyát legyőzze, és hogy általa felszabadító szerepet töltsön be. Ha erőszakosan hatolunk be az alkotás folyamatába, azt mondhatnánk jelképesen - jelképesen és a felületes pillantás sugallta benyomás ellenére -, hogy az alkotás inkább hősi, mint bölcselkedő cselekedet. A költő - különösen a dallal, ráolvasással bájoló ördögűző szerepében - inkább s árkányölőnek tűnik, mintsem valami dús lombú fa alatt üldögélő bölcsnek.

Az imént mondottakból következik, hogy milyen is az a válsághelyzet, amely megteremti azt a lelki szükséget, hogy az ember a halál ellen induljon. A halál ellen induló embernek az a szándéka, hogy ellenfelét kikergesse birodalmából, és legyőzze (legalábbis képletesen vagy metafizikusan: a költői igazság szférájában). És az is elkerülhetetlen, hogy mind az alászállás módja, mind a felemelkedés - a személyiség teljes értékű újjáteremtésének az előbbivel ellentétes és azt kiegészítő mozgásformája - korabeli műfajokban, szokásokban, hangsúlyokban és hangvételben jelentkezzék." - határozza meg Hamvas az életmű fogalmát. Borges filológus, költő, novella és esszéíró, tanár és mindenekelőtt könyvtáros. Ha sorra vesszük a verseiben és elbeszéléseiben gyakran felbukkanó képeket, látjuk, valóban ilyen harcba indult, s menedéke, búvóhelye és páncélja a könyv.

A könyv című esszéjében idézi Szent Anzelm mondását: "Könyvet adni egy tudatlan ember kezébe ugyanolyan veszélyes, mint kardot adni egy gyermek kezébe." De hivatkozik a Nagy Sándorról keringő anekdotára is, miszerint a párnája alatt tartotta az Iliászt és a kardját. Kard, maszk, tükör (ami a Gorgófő és más efféle szörnyek elleni pajzs lehet). A Képzelt lények könyvé ben fel is sorolja azokat a szörnyeket, amelyekkel szembekerül, vagy azokat, amelyekről Paolo Santarcangeli írja, hogy , ťaz értelem álmaŤ idején bekövetkező leszállás szüli őket (ahogyan Goya is mondja, "akinek a pokolról sok közvetlen tapasztalata volt") "...De ezek nélkül a szörnyek nélkül nem lennénk mi magunk; ha a velünk született, mindennapi életünk földalatti odúiban megbúvó szörnyűségeket nem fedjük fel, vagy tudatosan nem veszünk róluk tudomást, megfosztjuk magunkat a tisztító elemtől, ami olyan, mintha az időnkénti tisztító fürdőről mondanánk le, és nem hagynánk, hogy felszabadítson, és - egy időre mindenképpen - pozitív, az élet felé irányuló működésre tegyen minket alkalmassá."

Ez az a sötét anyag, amelyből életünk univerzuma felépül, és többnyire hiányzik, de a "hiányzó anyag" az élet egy másik alkotó eleme. Az önmagán túlira mutat, aki nincs ott, a ráirányulásban azonban mégis megelőlegezzük jelenlétét. Annak tükrében látjuk, aki felé "arccal" az életművet építjük. A s zörnyek barlangja fölé, vagy a szörnyeknek háttal, és a hiányzónak fordulva. A szörnyek elpusztításakor és életrekeltésekor a néhai és leendő szörnyek sarából tapasztjuk a szellem várának, tornyának, vagy piramisának falait, tégláit. Lelkesedésünk tüzében néha téglává, kővé, üveggé izzik. Hiú felhőkarcolónak, vagy ólomsúlyú légvárnak érezzük, mert mi fújtuk belé álmainkat, leheltük ki, - utolsó lélegzetünkkel.

Mégis, amint szembesülünk vele, le kell bontanunk, akármit építettünk. Csak akkor hagyhatjuk meg az utánunk jövőknek, ha önzetlenül oda tudjuk adni valaki másnak, aki elvégzi helyettünk a lebontást, hogy abból tanulva újra építhessen immár saját művet.

III. A párbeszéd és Sympozion

Platón, mint az igazi tanító a tanításaiban - dialogoszaiban él tovább. Phaidrosz, a kérdező, bukkan fel kísértetként Babits Játékfilozófiájában, a Lakoma mint sympozium (latinos alakban) fogalommá vált, de vajon mi a filozófia ma? Tud-e több lenni Platón lábjegyzeténél? Több, kevesebb ma egy filozófus Platón Államának "börtönőrénél"? Mi a dialogosz? Mit jelent aktívan részt venni egy dialógusban? Miben és miként él tovább a platóni Akadémia? Mi az idea? Hol folyik ma platóni értelemben vett dialogosz?

III. 1. A beszélgetők

Olvasóként olyanok szólítanak meg, akiket nem tudok megkérdezni, ha nem értek valamit, nem tudom kérni fejtsék ki bővebben gondolataikat. Saját akaratukból és önhibájukon kívül csak ennyit hagytak ránk. Szavaikat ki-s-be fordítgatják, és egyszerre csak megszólít, talán éppen Platón. Valamit megértek valamit félreértek a szavaiból, de határozottan nekem beszél. Az olvasás, amióta némává, belső hanggá vált, kezdi elveszteni ezt az erejét, amelyben a logosz, az ige világot teremt. A mai korban vágatlan pergő belső képek egymásutánja áll szembe a hajdani élőszavas olvasás ráérős emberével. Borges még időben megvakult. Nem fertőzte meg szemét a túl sok kép. Így erős látomásai, emlékei bevilágíthatták belső termeit, amelyek homálya amúgysem az éjszaka sötétje volt. Dante, Homérosz lehetővé tették, hogy azt lássa meg a világból, ami a szó eredeti értelmében maradandóbban fénylik fel, s a folyton kapkodó tekintet számára elveszik a hétöznapok sodrásában.

A két ember egyidejű logosza, igéje Platón párbeszédeiben egyik oldalára billen. "A tanár, legalábbis Platón Menónja óta, nem elsősorban olyasvalakinek tekintendő, aki oktatni tudja a nemtudót. Inkább olyan ember, aki megpróbálja újrateremteni a kérdést a diák elméjében, és ennek az a módja, hogy először ráébreszti a diákot lappangó tudására." A hagyomány átadását adja tovább. Aki tudja, az újrateremtés képességét ébreszti fel beszélgető társában. Ez más, mint a leírt dialógus olvasójának lenni. A görög dialogosz egy színjáték, ahol más arcot öltve lép elénk az igazság, hogy csak az ismerje meg, aki már beavatást kapott, s együtt mozog az álarcos alakokkal és egyszercsak képes lesz azokat, mint önmagából kivetülő szereplőket mozgatni. Így a beavatást nem lehet, nem elég egyszer megkapni, meg kell tudni őrizni azt az állapotot amelyben életre kelnek bennünk isteni erők. Majd ezután meg kell tanulnunk együtt élni ezzel az állapottal, használni az újonnan szerzett képességeket.

A beszélgetők egyike vezető, akit sokszor lelkiismeretének tanító hangja vezet. A másik mivel tudásában kevésbé van otthon, hagyja magát vezetni, vagy egyenesen rászorul arra, hogy mutassák neki az utat. Mesterével, tanítójával már választott egy lehetséges ösvényt a hagyományoknak abból a kusza labirintusából, ami már a görögöket is zavarba ejtette.

A testükbe börtönzött, írásra kárhoztatott lelkek, akik az írás tettként teszik tágítottak valamit a betűkkel rögzített, a betűk segítségével körülkerített világ - tudás, tudomány - terén. Az is lehet, hogy kitalálták, hogyan zárják és nyissák az így felépített házat ("értelem egyháza"), és hová rejtsék bölcsességük kulcsait, hogy csak az illetékesek, a kellő módon és mértékben megilletődött, jobb esetben arra érett tanítványok érthessék, élhessék csak meg a feltárulását.

De az írás az írás-olvasás, majd a nyomtatás elterjedésével olyan eszközökre tett szert, amelyek lehetővé tették azt, hogy több legyen puszta emlékeztetőnél. Egyfelől az írásos hagyomány nőtte ki magát, másfelől mára egyre inkább tudatában vagyunk (nem egészen úgy, mint Platón) az írás közvetett jellegének. Platón óta nem hagyja nyugton az embert a gondolat rögzítésének a csodálatossága és az az erőszak, amit a gondolatokon, érzéseken tesz, hogy mennyi minden kimaradt, elillan míg szavakba öntjük, ha le írtuk az úgy marad, nem mozog együtt ez elevenen áradó beszéddel, hanem a papíron marad, akár annyi ideig is, amíg minden megváltozik körülötte, semmi sem marad abból, amitől a jelentését kapta, amivel együtt jelentett valamit. Mondjuk éppen ebből a teljes vagy részleges jelentésvesztésből kifolyólag volt elég időnk megfigyelni milyen törvényszerűségek szerint hal meg, darabolódik fel, rakódik el a szavak, mondatok rekeszeibe a gondolat, és hajlik aztán papírra vagy mágneses és optikai lemezekre, ahol már a jelek jelei játszák a "megörökítő" szerepét egyfajta utó-kor előtt.

Önmagunk előtt? Amikor valójában az elméletileg mérhető, de önmagát a végtelenségig sokszorosítani és bonyolítani képes információk rengetege túlterjed saját magán; irányok, tárgyak és személyek vesznek el benne. A másik oldalról a valóságban azok az adatok, amelyekre csakugyan szükségünk van, ugyanazok a kevesek, amelyek Platón idején is voltak, - a valódi probléma továbbra is a közvetettség, hogy mi veszik el az átalakítások, átalakulások során. Mi marad és van-e a metamorfózisok fázisai, stádiumai, eredményei között folytonosság, miben azonos a pillangó hernyóval és a bábbal, a gondolat a szóval és a leírt jelekkel.

Pótolhatja-e valami a tanítás élő átadását: hová veszett el Platón vonala. Tudjuk-e, tudhatjuk-e hová vezet ez a tanítás. Vajon a szövegek segíthetnek felfejteni az elveszett szálakat, a hangzó szóval csakugyan egyenrangúként tudjuk kezelni az írást? Hol ragadhatnánk meg Platón szellemét? Melyik az a hívó szó, amelyre hallgatva megjelenne előttünk, netán még szóba állni is hajlandó volna velünk?

Magát a mestert mára már csak betűk közül, mögül ismerhetjük - ezt akár az írás létének egyetlen mentségeként is üdvözölhetnénk, ha nem kínálta volna fel, nem kínálkozna fel előttünk maga Platón is a "filozófus" ideájában. A reneszánsz óta, Platón: a filozófus. Platón pedig Szókratész alakjában vajon kit mozgat előtttünk? Nem egy filozófust? Aki viszont Platónnal ellen tétben nem írt le egy sort se. Vajon nem túlzás-e az a sok platóni szöveg, legalábbis amiket neki tulajdonítanak. Nem ott kezdte-e már saját kommentárjává kinőni magát? Maga is figyelmeztet egyik levelében, milyen viszony állhat fönn a valódi "filozófus" é s gondolatai között, valamint az elolvasás útján nem biztos, hogy Platónhoz jutunk. Eljuthatunk hozzá is, de nem biztos, hogy vele találkozunk, amikor első olvasásra úgy véljük, előttünk van egy filozófus. Eleve rejtőzködik. Vizsgáljuk csak meg: ki beszél kihez a Phaidroszban? A Lakomához képest kevesebb az áttétel: Phaidrosz olvassa fel Szókratésznak Lüsziasz beszédét, majd az arcát rejtve beszélő (237a) Szókratész azt mondja, "Isteni sugallat szállt meg!" (238c) miközben mások beszédeit, történeteit mondta Lüsziasznak.

Egy pillanatra sem szabad tehát elfeledkeznünk arról, hogy az írás, a szavak mögött rejlő tapasztalatot keressük, kerüljünk tehát olyan állapotba, amelyben a szavak közvetlen érvényesülnek, és képessé válunk az üzenet megfejtésére; az először kimondott szavak mágikus ereje után eredve, megtalálni azt a pontot, amikor a legkisebb a távolság, a leginkább lerövidíthető az út a jel és a jelentés között.

Minél kevesebb áttétellel teremt valaki kapcsolatot a megjelölt dolog, a jel és a jelölő (személy) között, annál inkább alázatosabb, észrevehetetlenebb eszköze a valóságra mutatásnak. Vagy alázat nélkül, sokkal közvetlenebb, természetesebb kapcsolatban él a körülötte lévő világgal. Érzékei épek, a maguk megtanulta módon látják a világot, a látó, halló stb. érzékelő ember igényei és az érzékszervi-érzéki képességeket tápláló ingerek szabták a szerveket olyanra, amilyenek. Ezekkel még békében megvan az ember. Rá-rácsodálkozik a világban lévő megtapasztalhatatlanra, hogy van valami a közvetlenség közt, vagy a közvetlenségen túl, amivel nem tud mit kezdeni, de nem is akar. Akivel akar, az isteni erő formájában meg is testesül, meg is jelenik előtte. Theut istent emlegeti a mester is, aki a hermetikus hagyományban folytatva a platóni dialogoszt érvel tal álmánya, az írás, és a maga helyes viszonyulása mellett az íráshoz és a valósághoz. Az életre keltés tudatos szándéka és gyakorlata, valamint a közvetítő természetének, az írásnak magának az alapos és mélyreható ismerete segít megtalálni a forrást, az Ige kimondása után egyre csak áradó hangok óceánjában.

Nem érdemes tehát elfeledkezni, kölcsönözze bár nevét a modern jelelmélet Hermésztől, és jelenjen meg hermeneutikaként, és a szöveg megértésére irányulva vesszen el a részletekben, vagy egyszerűen jeltudományként határozva meg magát is csak segédeszköz, csak egy rész a rátalálás - azonosulás - átalakulás - teremtés folyamatában.

A lélek, amely meglátta az igazságot, az igazságnak megfelelésben válhat széppé. A beszéd a beszéd ideájának, az írás az írás ideá jának. Az írás azonban ilyen szempontból paradox, mert az emlékezés az égfölötti tájra a lélek legfőbb adottsága, és az írás csak emlékeztető - mindenképpen csak az emlékezés után következik. Aki az emlékeztetőkbe veszik, mindaddig, amíg át nem lép rajtuk - nem fog emlékezni.



Fogjuk hát inkább be a lélek szilaj és derék paripáit kocsinkba, és hajtsunk fel az égbe! Emelkedjünk szárnyas lovainkon az emlékezéshez legkényelmesebb magasságba - hogy felérjünk a filozófushoz. Ha megtaláljuk, reménykedhetünk, hogy a "látó-", "halló"-távolság egyszer megszűnik, hogy van elég erőnk felrepülni a valódi égbe, sőt még az égen túli ég tiszta ragyogásába is tudunk emelkedni. Bár sokkal kézenfekvőbb, testhezállóbb megoldás, ha a szerelemtől való megszállottság zeuszi, hérai, ar észi vagy apollóni módját, az istenekhez illő párokat találunk, választunk. Abszolút értelemben a "jó" írás / megszólalás is ugyanehhez a forráshoz vezet.

Árnylétünkben a barlang falán kirajzolódó árnyak árnyait próbáljuk lerajzolni, megörökíteni, próbálunk közöttük eligazodni (Az Állam, VII. könyv). Hány és hány ezer évig meg volt az ember ilyen emlékeztetők nélkül? Nyilván nem volt rájuk szüksége, most meg az illúzió jogán abban reménykedhetünk, hogy az árnyékban is árnyék képzeteinket vonatkoztatjuk el egy még sötétebb árnyékban, és itt várjuk a valódi fényt. Amiről azt sem tudjuk, micsoda, azt hisszük ennek az éjszakának az ellentéte, de éppen sötétsége, árnyékokból szövöttsége miatt fogalmunk sincs arról, mi is az az árnyékok árnyéka, ahová voltaképpen a valódi fény elől húzódtunk.

Tehát ismernünk kellene - azonosulnunk kellene ezzel az éjszakával, hogy meg tudjuk ragadni, mi is valójában, és mi nem, majd ha ismerjük, van miből, van minek a tagadásával az ellentétest megteremteni. Annál is érdekesebb és reménytelenebb vállalkozás ez, mert a megsemmisülés, a disszolúció rémét idézi, nem ismerhetjük azt a pontot, elvesztettük annak az érzését, vakok vagyunk rá: megvan-e még az a mag bennünk, amelyből újrakristályosodhat a rajtunk keresztül áradó, áramló - megélt valóság; megvan-e az a kristály, amely képes összegyűjteni az igaz fényt, amely nem semmisül meg, még csak bele sem vakul az ember.

Ha megláttuk ezt a rémet, ha a lét elviselhetetlen nehézsége, vagy könnyűsége, vagy mindkettő egyszerre megérintett, van bennünk egy érzés, amelyre nem igen találunk más szót, mint a horror vacui, akkor attól kezdve lassan meg tudjuk különböztetni a platóni értelemben vett valódi fényt és árnyékot.

Előtte is elhatolhat persze a tudatunkba valami a való világ fényéből, valamiféle utalás. Ha valaki képes erre visszaemlékezni , akkor hozzáláthat a lélek, a tudat az ebben a fényben felvillant út megtisztításához (katarzis ). Az űr, az üresség, a megsemmisülés rémülete, vagy a rémület előtti, -utáni kővé - sóbálvánnyá dermedés azt az időtlen mélységet mutatja meg, amely felfoghatatlan ugyan, de érezzük, és ez az érzés fokozatosan minden ízét átjárja az embernek, és egyszercsak látja, csak tisztán állhat meg ez előtt a mélység előtt. Csak ekkor vetheti magát nyugodtan, mert ekkor érzi: belül ugyanaz a csend, mint az ásító mélységben. Így azt is megérthetjük, hogy ha már egyszer emlékezünk, akkor mi módon és mit felejthettünk, felejthetünk mégis mindig.

A szépség-megfelelés segíthet visszaemlékezni a "tudásra". Egy az ideával majdnem-azonos forma (eidosz) is képes az árnyak világából kiragadni - kötelékeinket eloldozni; vonz annyira, hogy megpróbáljuk a béklyóinkat elszakítani, vagy egyszerűen csak arcunkat kívánjuk a fényre felé fordítani, és ha szemünk kinyílik erre a fényre, hagyhatjuk, hogy az isteni megszállottság igazi otthonunkba ragadjon (f)el bennünket. Ez a mánia, mantiké - megszállottság tehet képessé az alkotásra, valódi fényt felszabadítani, ablakot nyitni, falakat törni - barlangunkból a fény felé.

Szerencsétlen az, aki mindjárt készületlen Dionüszosznak engedi át magát és Dionüszosszá válva, nem tud többé új maszkjától megszabadulni, emberi teste elég az isteni élet hőfokán. Elveszti emberi létének ajándékát, kereső lelkét. Mennyivel magasztosabb, ha lélek maga szárnyal, és az akarat tudja merre viszi!

Ha valóban tudja, úgy csak abban lehet biztos, merre nem megy, vagy honnan jön.

Az önmozgó, örök lélek végső állomása Platón követői szerint az Egy. Az oda és vissza vezető hatalom (erő) a beszéd, a Szó (a teremtő Logosz ). Vezető nélkül nem tudhatja az ember betegségből eredő eszelős lelkesültség ragadta-e el, és el sem hagyta a megszokott világot, vagy az isteni eredetű elragadtatottságban szárnyal-e. Nem tudhatja. Először is ugyanazt a tájat látja, aztán a vakító világosság, vagy a mélységes sötétség teszi képtelenné látását.

Vezető szóra - nyilván-való támpontokra, kalauzra van szüksége, míg a lélek szakadékában, az Egy előtt meg nem szűnik felőle az is. A szétoszlás állapotában kell arra a teremtéscsírára, fénymagra bukkannia, amely egylényegűségét bizonyítja; megtalálni azt a hangot, amely létének a gyökere, vagy hagyni magát megszólítani. Megnyitja előtte, benne az Egyet, amelyet soha el sem hagyott.

A szépség-mérték ereje is lehet ez a "csírázó mag". Mennél szebb, megfelelőbb valami, valaki - annál inkább érezni valami benne ható erőt, ismeretlen mozgatót. Ő maga mozdulatlan, de minden körülötte lévőt, elhaladót megmozdít, eltérít. Közelebb húz, magához von, csábít. Van aki képtelen ellenállni és keringeni vagy egyenesen zuhanni kezd.

A megismerés Azzá válás. A szépség megismerésre csábít, ha megfelelő erővel kerül szembe, ha a vonzással arányban áll a magával ragadott ereje, képessége és megvannak a tapasztalatai mozgását irányítani.

Az ideákat idéző kedves, akinek a szépsége csak egy mozzanat, az első pillanattól kezdve vonz. Mint magának a szépségnek a megtestesülése, minden következő pillantással másnak és másnak tűnik, végső soron a minden alakot magára ölthet. A vonzás ereje függ emlékezetünk erejétől és tisztaságától is. Ki milyen alakot lát bele, és vesz észre abból, ami előtte van. Akár zeuszi hatalmak számára is utat nyithatnak mindketten, hiszen egyszerre és külön-külön emlékezők és emlékeztetők. Ha a folyamat elkezdődött, nem számít vak-e földi szemével a szerető, a szépségnek önmagát átadó.

Elhivatottak és megszólítottak. Vonzás támad mindkettőjükön túlról, legbelülről. Feneketlen mélységük nyílik egymásra és veszik el benne mindkét egyesülő, azonosuló, elhivatott. A mania nemcsak átadás, hanem olyan nyitás, amely helyet ad az isteninek, és nem zár be újra, hanem megszüntet másnak, elkülönültnek lenni. Az egyik nyitása maga után vonja az összes többit, az egyik ajtó, az egyik kedves - a másik ajtó, a másik kedves, a többi ajtó, a többi kedves nyitását, nyílását. A labirintus nyomasztó és eléggé elterjedt képzetében ez a falakon átnyíló ajtók, a megtalált átjárók, az átjárásra képessé vált ember. Ennél üd(vöz)ítőbb a Platónnál adott szárnyalást, a megzabolázott fekete és fehér paripákkal vágtázó kocsit elképzelni. De jobb ha magunk találunk, (mert kerestünk, fogunk is találni,) mintát, ősképet.

Amikor ugyanis nyit az ember egy magasabb szféra felé, feladja önmagát, pontosabban a lelkét, egy másik erő irányítja. Amikor ez tudatosul benne, és arra is ráébred, ezt az erőt nem képes csak úgy kiűzni, nem uralja magát, nem olyan tiszta, hogy mindjárt az égen túli szférába ragadtassék el, hogy lássa maga előtt a teljes megtisztulás, a megszabadulás, a béklyók kioldásának az útját, addig szenved. Passzív. Mozgásának, mozdulatainak a kiindulópontja és célja nem benne van. Nem a szabad akaratából, nem a szabad akaratával rajzol maga köré újból és újból, tetszése szerint személyiségnek tartott, egy személynek nézhető köröket. Nem látja körnek, azt a kalitkát, amelybe zárva áll. Nem lát rá, micsoda erők fordulnak meg benne, hiszen ezek észlelése a fizikai látáson túl van, csak ha benne áll, él. Ha az emberben hatnak és akaratával egyidőben irányulnak és irányítanak, akkor megtapasztalhatók.



Az emberi szépség csak emberi szépség mellé állítható. Érosz és a mindennek csak a lehetőségét magában rejtő űr (őskáosz) közt támadt vonzó erő teremti meg a világot. Az ősmintákra való emlékezés a legintenzívebb vonzás áramát kelt; mert a mindennek lehetséges kiáradása és a mindent elnyelni, magábafogadni képes űr vonzásánál nem lehet nagyobb vonzás.

Mindez egy irányt mutat, a vonzás irányát. A tehetetlenségi erő egyirányú: nehézség, nehézkedés, teher. Húz, vonz, magával ragad. A mérhetetlenül csábító újdonság, ismeretlenség irányát - a megfelelés szépségét rejti magában és adja ki magából. De nem csapda-e ugyanez az ellenállhatatlanság? Ez lehetne biztosítékunk is, ám ugyanakkor rémisztő, elrettentő, megsemmisítő - és így teljes, veszélyeivel és nehézségeivel megmutatkozón, mint a medúzafő, vagy a jósda alatt lakozó Püthon kígyó.