Végh József - A homokkönyvek Bábelében

Végh József: Könyvemberek

A homokkönyvek Bábelében

A Homokkötél folyóirat elé

A lehetséges világok közt egy végtelen könyvtárában élek, könyvek nélkül. A papír, a betű bűnökké lettek, így dekadens szórakozás eszközei, a keresztrejtvények apró betűivel, az óriásplakátok és modern cégérek képekbe fojtott analfabétizmusával kerítve. A betű képernyõfényben égve próbálja lehetetlenné tenni az alef, a teremtés betűjének olvasását. Az első teremtés helyett egy második, szegényesebb emberi kerítést látunk kivilágítva a megmaradt szövegek, növények, állatok körül. Törvényszerű, hogy elszegényedik a világ sokszínűsége, mivel már megszoktuk a fajok halódását, a kihalás folyamatát, helyette az ember leszűkített lehetőségeinek végtelenített variációival játszadozunk. Addig értelmezhetetlen minták és kombinációk nyernek új értelmet, kapnak tapasztalható világi megerősítés nélkül pusztán képzetes (virtuális) létjogot, az elveszett, kihalt élők helyett. Rajzfilmfigurákká züllött félistenek, képzelt lények szeretnének életerőt szippantani a valódi szellemből. Keresésük nem találkozik élő szellemi tehetséggel, hiszen az ugyanilyen keresésben forgácsolódik szét: keresi valóra váltani érdemes alkotásait. Az emlékek hologramja egyre apróbb darabokra törik, elmosódott képek maradnak csak a hajdanvolt emberekből. Ha nem él már senkiben emlékük, hanem "csak-úgy-van", mert megörököltük, akkor néhányszor tizenkét hónap, és emlékeztető jelük elmossa az idő, mint porba vetett betűket a szél. Hány ezer évig tartott, míg a bika feje "A"-betűvé kopott? Most hetek, napok alatt elfelejtünk bárkit. Nem érezzük az első megnevezés, az első ige kimondásának erejét és csodáját. Elfelejtjük vagy végig sem járjuk az első megtanult betű ismételgetésétől az első könyv elolvasásáig kitapogatott belső labirintust. Csak nézzük könyveinket, s a szöveg magától mosódik el, a hangyabetűk egyre semmitmondóbb rajzolatát felváltják a filmek és a filmként pergő hétköznapok.

Lassan a saját múltunkat sem tudjuk olvasni, mert elfelejtettük a jelszót vagy lepergő filmként bámuljuk s nem érezzük, nem tudjuk ki is vetíti valójában. A gépekből pedig sokkal nehezebb kicsikarni a jelszót, ha önkéntelen is, de úgy döntöttünk: felejteni kívánunk. A teremtő szellemet felváltja a felhasználó, fogyasztó gondolkodás. Az ebbe belefáradt, belefásult, beleszületett ember gondolataival a gépi mintákat kénytelen követni. Tovább visszük, tovább él bennünk a szüleink cipelte múlt emlékzárványaival együtt. A való életben nem felejthetjük el a jelszót, mert ezer s ezer szállal szervesen kapcsolódunk a múltunkhoz, emlékeinkhez. A tea illata, a dohos pinceszag, a könyv kötéstáblájának a tapintása visszakapcsol a múltba, szüleim múltjába. Már nem tudjuk kinek és hol szedte dédapám vagy kitől kapta dédanyám azt az ibolyát a Bibliában, de könnyei és nevetése sejteti, s az enyémmé is teszi azt a megfakult, könnyen porló szirmot és levelet, amit talán a fiam majd meg akar érinteni, s már a szándékától szétporlik. De nem vész el, megjelöli azt az oldalt, s emlékeztet, mint egy betű. Bábel könyvtárának rendjében azonban nem lehet növényi nedv a lapok között, nem illatozhatnak a családi krónika lapjai a kávétól, vagy egy földszagú kéz bejegyzéseitől.

Könyvek helyett, belső képek helyett beteljesedtek egy bábeli könyvtáros jövendölései a Garay utcából: egy sem belső, sem külső képfolyam hömpölyög hol medréből kilépve, hol csak csordogálva előttünk, s apálykor képínségükben képeket áhítunk kielégíthetetlenül. A könyvekbe is ilyen képeket zárnak, amelyek olvasása megvakít bennünket a betűkből kibontható valóságra. Hiába lenne mindegyik könyvünk tele a valósággal, vakon kibontani nem tudjuk. Mit kezdenek azok vakságukkal, akik soha nem is láttak? A homályt már megszokták, azt sem vették észre, hogy vakok. Aki felismeri, s elbír fájdalmával, az legalább hallgathat, csendjében hátha meghallja az igét, vagy egy igent, a valót, az igazat. A jövendölés könyvtárában még csend volt, ma már a gépek dohogása, az önmaguk elől menekülő emberek zsivaja elnyom minden igazi hangot, nincs az a háttér, hol felcsendülhetnének az első szavak. Beszélünk, hogy ne az alapzajt halljuk. Zene helyett zörgést, zakatolást hallgatunk. – A hátunk mögött, a lábunk alatt dohogó gépek, a hűtőventillátorok zaját. A régiek a parázs fölött feszített bőrű dob ritmusára repültek fel, vagy az együttzenélés, a közös vers és ének ritmusára, dallamára kiléptek a hétköznapokból, az égi derű ünnepi fényébe. Ma örülnénk, ha csak parázst falna táltos dob-paripánk! De ehelyett elektromos lüktetéssel embertelen ritmusban szalad túl az égen túli égen és száguld az űrben az abszolút nulla fok felé!

A zenében otthon van a csend. Ugyanolyan fontos a hangok csillapodása, a hangok közötti szünet, mint a zenészek látszólag aktív tette: a játék. Az igazi zenész ugyanúgy hagyja a csendet, ura a szüneteknek, mint ahogyan tettei alkotják a zenét. A szünetekben érezni leginkább jelenlétét és a zeneszerző alkotta mű erejét. A hangokat elveszítve sem tudják tőlük elvenni a zenét.

A hinduk szerint a Védákban, a Műben isten hangja cseng az első felcsendítés óta, s csengeni fog örökkön örökké, amíg van világ, mely belereszkessen. Kézirat nem ég el, – mondja Bulgakov Mestere – az egyszer megszületett mű, ha leírják, ha nem – létezik. Variációk születnek rá, és pusztulnak el, de a mű hat azokra, akik meghallják, megérintik, meglátják. A mű csak akkor létezik, amikor hat. Ezért biztosak Bábel könyvtárosai, abban, hogy Te, Könyvek könyve létezel. Még élnek akik a betűk, a képek, a zaj mögött ott érzik jelenléted. Ezt tart bennünket, a homokkönyvek könyvtárosait életben. A remény táplálja a keresést, amely a létezés egyik alapvető s lassan egyedüli formájává válik. A jóslat beteljesedését érezve mertem megnyitni Neked naplómat. Kézzel rovom e sorokat, így talán nem éri el a könyvek végzete, nem oldódnak fel soraim a túl sok fürkésző tekintetben. Csak egyetlen értő olvasóra számíthatnék! Akiben életre kelnek az írás szavai, így talán majd továbbörökíti a reményt, s egyszer majd a szövegek áradó homokfolyama a bábeli könyvtár nagy homokórájában megfordul és a feledésből emlékezés lesz.