Végh József: Könyvemberek
A homokkönyvek Bábelében
A Homokkötél folyóirat elé
A lehetséges világok közt egy végtelen könyvtárában élek,
könyvek nélkül. A papír, a betű bűnökké lettek, így dekadens szórakozás
eszközei, a keresztrejtvények apró betűivel, az óriásplakátok és modern
cégérek képekbe fojtott analfabétizmusával kerítve. A betű képernyõfényben
égve próbálja lehetetlenné tenni az alef, a teremtés betűjének
olvasását. Az első teremtés helyett egy második, szegényesebb
emberi kerítést látunk kivilágítva a megmaradt szövegek, növények, állatok
körül. Törvényszerű, hogy elszegényedik a világ sok
színűsége, mivel
már megszoktuk a fajok halódását, a kihalás folyamatát, helyette az ember
leszűkített lehetőségeinek végtelenített variációival játszadozunk. Addig
értelmezhetetlen minták és kombinációk nyernek új értelmet, kapnak
tapasztalható világi megerősítés nélkül pusztán képzetes
(
virtuális) létjogot, az elveszett, kihalt élők helyett.
Rajzfilmfigurákká züllött félistenek, képzelt lények szeretnének életerőt
szippantani a valódi szellemből. Keresésük nem találkozik élő szellemi
tehetséggel, hiszen az ugyanilyen keresésben forgácsolódik szét:
keresi valóra váltani érdemes
alkotásait. Az
emlékek
hologramja egyre apróbb darabokra törik, elmosódott képek maradnak csak a
hajdanvolt emberekből. Ha nem él már senkiben emlékük, hanem
"csak-úgy-van", mert megörököltük, akkor néhányszor tizenkét hónap, és
emlékeztető jelük elmossa az idő, mint
porba vetett betűket a szél.
Hány ezer évig tartott, míg a bika feje "A"-betűvé kopott? Most hetek,
napok alatt elfelejtünk bárkit. Nem érezzük az első megnevezés, az első
ige kimondásának erejét és csodáját. Elfelejtjük vagy végig sem járjuk az
első megtanult betű ismételgetésétől az első könyv elolvasásáig
kitapogatott
belső labirintust. Csak nézzük könyveinket, s
a
szöveg magától mosódik el, a hangyabetűk egyre semmitmondóbb
rajzolatát felváltják a filmek és a
filmként pergő hétköznapok.
Lassan a saját múltunkat sem tudjuk olvasni, mert
elfelejtettük a jelszót vagy lepergő
filmként bámuljuk s nem
érezzük, nem tudjuk ki is vetíti valójában. A gépekből pedig sokkal
nehezebb kicsikarni a
jelszót, ha önkéntelen is, de úgy döntöttünk:
felejteni kívánunk. A teremtő szellemet felváltja a felhasználó, fogyasztó
gondolkodás. Az ebbe belefáradt, belefásult, beleszületett ember
gondolataival a gépi mintákat kénytelen követni. Tovább visszük, tovább él
bennünk a szüleink cipelte múlt emlékzárványaival együtt. A való életben
nem felejthetjük el a jelszót, mert ezer s ezer szállal szervesen
kapcsolódunk a múltunkhoz, emlékeinkhez. A tea illata, a dohos pinceszag,
a könyv kötéstáblájának a tapintása visszakapcsol a múltba, szüleim
múltjába. Már nem tudjuk kinek és hol szedte dédapám vagy kitől kapta
dédanyám azt az ibolyát a Bibliában, de könnyei és nevetése sejteti, s az
enyémmé is teszi azt a megfakult, könnyen porló szirmot és levelet, amit
talán a fiam majd meg akar érinteni, s már a szándékától szétporlik. De
nem vész el, megjelöli azt az oldalt, s emlékeztet, mint egy betű. Bábel
könyvtárának rendjében azonban nem lehet növényi nedv a lapok között, nem
illatozhatnak a családi krónika lapjai a kávétól, vagy egy földszagú kéz
bejegyzéseitől.
Könyvek helyett, belső képek helyett beteljesedtek egy
bábeli könyvtáros jövendölései a Garay utcából: egy sem belső, sem külső
képfolyam hömpölyög hol medréből kilépve, hol csak csordogálva előttünk, s
apálykor
képínségükben képeket áhítunk kielégíthetetlenül. A
könyvekbe is ilyen képeket zárnak, amelyek olvasása megvakít bennünket a
betűkből kibontható valóságra. Hiába lenne mindegyik könyvünk tele a
valósággal, vakon kibontani nem tudjuk. Mit kezdenek azok vakságukkal,
akik soha nem is láttak? A homályt már megszokták, azt sem vették észre,
hogy vakok. Aki felismeri, s elbír fájdalmával, az legalább hallgathat,
csendjében hátha meghallja az igét, vagy egy igent, a valót, az igazat. A
jövendölés könyvtárában még csend volt, ma már a gépek dohogása, az
önmaguk elől menekülő emberek zsivaja elnyom minden igazi hangot, nincs az
a háttér, hol felcsendülhetnének az első szavak. Beszélünk, hogy ne az
alapzajt halljuk.
Zene helyett zörgést, zakatolást hallgatunk. – A
hátunk mögött, a lábunk alatt dohogó gépek, a hűtőventillátorok zaját. A
régiek a parázs fölött feszített bőrű dob
ritmusára repültek fel,
vagy az együttzenélés, a közös
vers és ének ritmusára,
dallamára kiléptek a hétköznapokból, az égi derű ünnepi fényébe. Ma
örülnénk, ha csak parázst falna táltos dob-paripánk! De ehelyett
elektromos lüktetéssel embertelen ritmusban szalad túl az égen túli égen
és száguld az űrben az abszolút nulla fok felé!
A zenében otthon van a csend. Ugyanolyan fontos a hangok
csillapodása, a hangok közötti szünet, mint a zenészek látszólag aktív
tette: a
játék. Az igazi zenész ugyanúgy hagyja a csendet, ura a
szüneteknek, mint ahogyan tettei alkotják a zenét. A szünetekben érezni
leginkább
jelenlétét és a zeneszerző alkotta mű erejét. A hangokat
elveszítve sem tudják tőlük elvenni a zenét.
A hinduk szerint a Védákban,
a Műben isten hangja
cseng az első felcsendítés óta, s csengeni fog örökkön örökké, amíg van
világ, mely belereszkessen.
Kézirat nem ég el, – mondja Bulgakov
Mestere – az
egyszer megszületett mű, ha leírják, ha nem – létezik.
Variációk születnek rá, és pusztulnak el, de a mű hat azokra, akik
meghallják, megérintik, meglátják. A mű csak akkor létezik, amikor hat.
Ezért biztosak Bábel könyvtárosai, abban, hogy Te,
Könyvek könyve
létezel. Még élnek akik a betűk, a képek, a zaj mögött ott érzik
jelenléted. Ezt tart bennünket, a homokkönyvek könyvtárosait életben. A
remény táplálja a
keresést, amely a létezés egyik alapvető s lassan
egyedüli formájává válik. A jóslat beteljesedését érezve mertem megnyitni
Neked
naplómat. Kézzel rovom e sorokat, így talán nem éri el a
könyvek végzete, nem oldódnak fel soraim a túl sok fürkésző tekintetben.
Csak egyetlen értő
olvasóra számíthatnék! Akiben életre kelnek az
írás szavai, így talán majd továbbörökíti a reményt, s egyszer majd a
szövegek áradó homokfolyama a bábeli könyvtár nagy homokórájában megfordul
és a feledésből emlékezés lesz.
Végh József