NINCS KEGYELEM
Mozgó Ház: Beckett-dalok (hang és játék)
Samuel Beckettet, az abszurd ír mágusát lehet szodomizálni,
közröhej tárgyává tenni, olajban főzni, de nem lehet szeretni. Ő tiltakozna
ellene a legjobban. Aki erre kényszerül, vagy erre vetemedik, az számíthat
a sikertelenségre, az Élet és Művészet ismerőinek szenvtelen kacagására.
Itt nincs elnézés, nincs kegyelem, nincs megbocsátás.
Hangszerek tömege a pódiumon: dobok, csörgők, húrosok
és fúvósok, miegymás. Öt svábhegyi színészlány, kilenc körúti zenészgyerek
feszül neki a "hamuszínű halál" dalainak. Egy egész tömeg - összeszedték
csekélyke erejüket a közös produkció véghezviteléhez. Színészek, akik
nem értik, muzsikusok, akik nem érzik Beckettet.
Történet nincs, csak egy formális keret: ezüstlamé-kisestélyis
leány öreg, felhúzható gramofont hallgat, a bakelitról mulatságos francia
csevegés, nevetés szól. Az ő lelkén átszűrve kellene megismernünk a "kilátástalanság
monoton birodalmát", amit teremtője sem ismert meg. CD-re írható számok
sorozata következik, másodosztályú bulizenék, latinos, orientális, magyaros
beütésekkel, lehet rájuk táncikálni, ha egy gyönge pillanatában a házigazda
vendégeire kényszeríti. Közöttük esetlen, túljátszott deklamációk szólóban,
duóban, trióban, kórusban: a kiollózott idézetek "értelmezései". A zenészek
szavalnak, a szavalók hangszereket forgatnak, színészi feladatok nincsenek.
"Mindenki kalimpál, hej!" - fejti meg a rejtélyt egy refrén, ki jól, ki
nem.
A szöveg szinte soha sem érthető, és soha nem éri el
a nem-érthetőség, a fónikus költészet minőségét. Van nyafogás, prüntyögés,
gágogás, kacarászás, sipákolás, motyogás, pityergés, az egyik rebegteti
a hangját, a másik ordít, mint a fába szorult féreg. A külsődleges színészi
manírok tömege, a kínosan amatőr jellemkomikum ismételgetése rövid idő
után élvezhetetlenné teszi az ottlétet. Vannak, persze, eredeti ötletek:
a bögrén doboló, felhúzható nyúl, a plüsskutya-imitátor, a lisztfújás,
a piros kukába szorult kíváncsiskodó, a csámcsogó backing vokál, az ovisoknak
kitalált zenehal, de ezek egypoénos számok kellékei, kevesek. A "mindig
ugyanaz, mindig ugyanaz, kicsit más" becketti ítélete, a világ menéséről
"előre, vaknyugatnak" nem találja meg a maga adekvát formáját.
Eszembe jut a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház
Pöszmékör (abszurd szív küldi) című, 1992-es fónikus előadása, ahol Beckett
egyetlenegy versikéjét dolgozták fel 12 komikus, és 12 tragikus dalban.
A nyomorúságos körülmények között élő és dolgozó, félig amatőr társulat
szinte egyáltalában nem ismerte a Mester életművét, az "abszurd" fogalmát.
Ám zsigerből ráéreztek a "kis madárka kedvesemhez / röpülj gyorsan a ligetbe
/ súgd meg neki hogy életem / büdös mint a koldús segge" keserű bohózatára...
Tsss
Rendezte: Hudi László
