AZ IDŐ JÁTÉKSZILÁNKJAI

A végtelen idő, ha szűk elménk és szegényes technikánk bevetésével próbáljuk megragadni, egyszerűen atomjaira törik, és csak szilánkjainak csillámlását engedi látnunk. Az idő egy táncszínházi előadásnál - a játék, a fotós szeme és a fényképezőgép lencséje által rögzített, fénylő látvány pedig - az idő játékszilánkja.

Befordulok a Keletinél, szürke hideg a délután, nincs nagy kedvem fényképeket nézni. A Bethlen Gábor tér, mélyen beágyazódva a Csikágó sivár épületei közé: "Keskeny utcák. Hirtelen sarok. Fekete bőrű emberek a járdán. És kutyaszar mindenütt. Lerobbant kocsik, kidobott frizsiderek, valahogy jó volt a levegő, a kocsmákban szólt a zene, feszes fenekű lányok sétáltak az üzletek előtt..." Szathmári barátom lakott erre, a szabadkai író, '94-ben, közvetlenül az emigrálás után. Keserű emlékek rohannak meg, majd hirtelen szemembe ötlik egyik házfalon az óriási plakát: BARBÁROK. Itt a színház.

Színház öt éve van itt. Vagyis száz éve: anno csinos theátrumnak tervezték, később mozi lett belőle, később semmi. A Közép-Európa Táncszínház dolgozik benne, kicsit támogatva, kicsit megtűrve. Éves bérlők, az állandó létbizonytalanság szélén. Kitűnő társulat, kitartó kísérletezők és szívós túlélők. Én - ha már gyökeret vertek ebben a művészetidegen környezetben - örökbe adnám nekik ezt, a külvárosból a belvárosba tartó építményt.

Az aula megdöbbentően nem evilági: rákhús színű, bordázott faborítás, patinás tonettszékek és dohányzó asztalkák, nyitott szivarkás dobozok a hamutartók. Finom jazz szól, bakelitról. A falakon régmúlt erzsébetvárosi világpremierek plakátjai, és az ifjú gárda arcképcsarnoka. Nem hasonlít színházi előtérre, se ruhatárra, se büfére, pedig mindhárom benne rejtőzik. Jó itt lenni - gondolom -, akár a folyosón is lehetne a kiállítás.

A kiállítás a bal felé kanyarodó, szűk folyosón látható. A folyosó bejáratánál három zöld üvegtábla mutatja az irányt: GALÉRIA > ERKÉLY > TOALETT >. A falak mentén nyolc felhajtható, mustárszínű plüss moziszék kínál, akár a hatalmas képtárakban, megpihenést a látogatóknak.

A falakon szemmagasságban Dusa Gábor közel húsz fekete-fehér fotója: reprezentatív válogatás kiemelkedő magyar táncszínházi előadások tipikus pillanataiból. A képek 1999-2002 között készültek Veszprémben, és 2000-2001-ben díjat hoztak az alkotójuknak. A prezentáció egyszerű: vékony, fekete keretbe üvegezve, közepes méretben. Mintha paszpartuzva lennének, japánosan foszlott a belső szél - de ez csak illúzió, a jelenetek kortalanságát kiemelő ráfényképezés. Az előhívás tiszta, kontúros, bár helyenként és szándékoltan, ólomszürke és beégett koromfekete tónusok uralják.

A veszprémi fesztivál egyik kuriózuma a nézők nélkül lejátszott előadások sora, amit először csak a szakma fényességes csokra, mondjuk tizenkét fényképész tekint/het meg. Itt egyszerre több, érdekes és tanulságos dolog történik. Egy: a színészek kizárólag a fényképészeknek játszanak. Kettő: A fényképészek dokumentálják a nézők jelenléte nélkül létrehozott művet. Három: Az alkotó - mű - befogadó hármasság hiátusa miatt nem jöhet létre művészeti artefaktum, sem mimézis, sem katarzis. Négy: A fényképészek, bár fizikailag ott vannak, és szellemileg a darabra összpontosítanak, dokumentálási szabadságuk miatt annak szerkezetén belülre kerülnek. (Ez szépen összecseng Barthes maximájával: "A Fényképész nem attól lát, hogy lát, hanem attól, hogy jelen van.") Öt: A fényképészek megörökítik a nem-létrejövő darabok archetipikus momentumait, de soha - soha - nem tekinthetnek többé vissza rájuk.

Miért? Mert a széttört játék organikus foszladékának, szerteröppenő mozaikjának, alapjaiba omló felhőkarcoló törmelékének idő-hekatombáját látnák.

Akkor mi maradt, ki néz le ránk e Fényképész/ek fényképeiről? Tudjuk a nevüket, ismertek számunkra történeteik: az Artus Színház, Bozsik Yvette Társulata, Cie. 2 in 1 (Ákos és Mimi), a Duna Táncműhely, a La Dance Company, és Frenák Pál, Gazsó György, Kovács Gerzson Péter, Ladányi Andrea, Magyar Éva, Pálos István, Szakály György, Vámos Vera... A megállított mozdulatok szenvtelen lendületében, mégis idegenül, ennek a folyosónak a görbe falán. Ahogyan abc-sorrendbe rakom őket, később, a computer monitorján. Ahogyan öntörvényűen és féktelenül, mint a tánc/művészetük, és időtlen fiatalon animálódnak érzelmi tudatom tartományában.

Mi élteti ezeket a holt fotókat? "A képhez látás kell - mondta Janouch Kafkának. Kafka elmosolyodott, és így válaszolt: Az emberek azért fényképeznek le dolgokat, hogy kiűzzék őket a gondolataikból. Az én történeteim valamiképpen csukott szemmel segítenek látni." Dusa fotói között is van három, behunyt szemű portré, amelyek segítenek látni: mindenkinek mást, sohasem ugyanazt ugyanakkor. Ladányi Andrea összeszorított szemmel nevet, a bikinijét igazítja, arca furcsa fintorba torzul, tüsi frizurája égnek mered és az alkarján kidagadnak az erek - Bozsik Yvette combközépig érő, lenge tunikában, hullámos haja a derekát verdesi, melankólia zárja szorosra pilláit, karjai egy kenetteljes mozdulattal megálltak a levegőben - Frenák Pál ágyékkötőben, szőrös és izmos testén nem látszik erőfeszítés, a lábánál lehullott palást hever, ő lesütött tekintettel nézi, rámutat mindkét mutató ujjával - Mit lát a test, amikor a szem már nem néz?



_____________________________________________________