AZ IDŐ JÁTÉKSZILÁNKJAI
DUSA GÁBOR fotói
a Bethlen Kortárs Táncműhely Galériában:
válogatás a Veszprémi Összművészeti Fesztivál képeiből 1999-2002.
A végtelen idő, ha szűk elménk és szegényes technikánk
bevetésével próbáljuk megragadni, egyszerűen atomjaira törik, és csak
szilánkjainak csillámlását engedi látnunk. Az
idő egy táncszínházi
előadásnál - a
játék, a fotós szeme és a fényképezőgép lencséje
által rögzített, fénylő
látvány pedig - az idő
játékszilánkja.
Befordulok a Keletinél, szürke hideg a délután, nincs
nagy kedvem fényképeket nézni. A Bethlen Gábor tér, mélyen beágyazódva
a Csikágó sivár épületei közé: "Keskeny utcák. Hirtelen sarok. Fekete
bőrű emberek a járdán. És kutyaszar mindenütt. Lerobbant kocsik, kidobott
frizsiderek,
valahogy jó volt a levegő, a kocsmákban szólt a
zene, feszes fenekű lányok sétáltak az üzletek előtt..."
Szathmári
barátom lakott erre, a szabadkai író, '94-ben, közvetlenül az emigrálás
után. Keserű emlékek rohannak meg, majd hirtelen szemembe ötlik egyik
házfalon az óriási plakát: BARBÁROK. Itt a színház.
Színház öt éve van itt. Vagyis száz éve: anno csinos
theátrumnak tervezték, később mozi lett belőle, később semmi. A
Közép-Európa
Táncszínház dolgozik benne, kicsit támogatva, kicsit megtűrve.
Éves bérlők, az állandó létbizonytalanság szélén. Kitűnő társulat, kitartó
kísérletezők és szívós túlélők. Én - ha már gyökeret vertek ebben a művészetidegen
környezetben - örökbe adnám nekik ezt, a külvárosból a belvárosba tartó
építményt.
Az aula megdöbbentően nem evilági: rákhús színű, bordázott
faborítás, patinás tonettszékek és dohányzó asztalkák, nyitott szivarkás
dobozok a hamutartók. Finom jazz szól, bakelitról. A falakon régmúlt erzsébetvárosi
világpremierek plakátjai, és az ifjú gárda arcképcsarnoka. Nem hasonlít
színházi előtérre, se ruhatárra, se büfére, pedig mindhárom benne rejtőzik.
Jó itt lenni - gondolom -, akár a folyosón is lehetne a kiállítás.
A kiállítás a bal felé kanyarodó, szűk folyosón látható.
A folyosó bejáratánál három zöld üvegtábla mutatja az irányt: GALÉRIA
> ERKÉLY > TOALETT >. A falak mentén nyolc felhajtható, mustárszínű plüss
moziszék kínál, akár a hatalmas képtárakban, megpihenést a látogatóknak.
A falakon szemmagasságban
Dusa Gábor
közel húsz fekete-fehér fotója: reprezentatív válogatás kiemelkedő magyar
táncszínházi előadások tipikus pillanataiból. A képek 1999-2002 között
készültek Veszprémben, és 2000-2001-ben díjat hoztak az alkotójuknak.
A prezentáció egyszerű: vékony, fekete keretbe üvegezve, közepes méretben.
Mintha paszpartuzva lennének, japánosan foszlott a belső szél - de ez
csak illúzió, a jelenetek kortalanságát kiemelő ráfényképezés. Az előhívás
tiszta, kontúros, bár helyenként és szándékoltan, ólomszürke és beégett
koromfekete tónusok uralják.
A veszprémi fesztivál egyik kuriózuma a
nézők nélkül
lejátszott előadások sora, amit először csak a szakma fényességes csokra,
mondjuk
tizenkét fényképész tekint/het meg. Itt egyszerre több,
érdekes és tanulságos dolog történik. Egy: a színészek kizárólag a fényképészeknek
játszanak. Kettő: A fényképészek dokumentálják a nézők jelenléte nélkül
létrehozott művet. Három: Az
alkotó - mű - befogadó hármasság
hiátusa miatt nem jöhet létre művészeti artefaktum, sem mimézis, sem katarzis.
Négy: A fényképészek, bár fizikailag ott vannak, és szellemileg a darabra
összpontosítanak, dokumentálási szabadságuk miatt annak szerkezetén belülre
kerülnek. (Ez szépen összecseng
Barthes maximájával:
"A Fényképész nem attól lát, hogy
lát, hanem attól, hogy jelen
van.") Öt: A fényképészek megörökítik a nem-létrejövő darabok archetipikus
momentumait, de soha - soha - nem tekinthetnek többé vissza rájuk.
Miért? Mert a
széttört játék organikus foszladékának,
szerteröppenő mozaikjának, alapjaiba omló felhőkarcoló törmelékének idő-hekatombáját
látnák.
Akkor mi maradt, ki néz le ránk e Fényképész/ek fényképeiről?
Tudjuk a nevüket, ismertek számunkra történeteik: az
Artus Színház,
Bozsik Yvette Társulata,
Cie. 2 in 1
(Ákos és Mimi), a
Duna Táncműhely, a
La Dance
Company, és
Frenák Pál,
Gazsó György,
Kovács Gerzson Péter,
Ladányi Andrea,
Magyar Éva,
Pálos István,
Szakály
György,
Vámos Vera... A megállított mozdulatok
szenvtelen lendületében, mégis idegenül, ennek a folyosónak a görbe falán.
Ahogyan abc-sorrendbe rakom őket, később, a computer monitorján. Ahogyan
öntörvényűen és féktelenül, mint a tánc/művészetük, és időtlen fiatalon
animálódnak érzelmi tudatom tartományában.
Mi élteti ezeket a holt fotókat? "A képhez látás kell
- mondta
Janouch Kafkának.
Kafka elmosolyodott,
és így válaszolt: Az emberek azért fényképeznek le dolgokat, hogy kiűzzék
őket a gondolataikból. Az én történeteim valamiképpen csukott szemmel
segítenek
látni." Dusa fotói között is van három, behunyt szemű
portré, amelyek segítenek látni: mindenkinek mást, sohasem ugyanazt ugyanakkor.
Ladányi Andrea összeszorított szemmel
nevet, a bikinijét igazítja, arca furcsa fintorba torzul, tüsi frizurája
égnek mered és az alkarján kidagadnak az erek -
Bozsik Yvette
combközépig érő, lenge tunikában, hullámos haja a derekát verdesi, melankólia
zárja szorosra pilláit, karjai egy kenetteljes mozdulattal megálltak a
levegőben -
Frenák Pál ágyékkötőben, szőrös és izmos
testén nem látszik erőfeszítés, a lábánál lehullott palást hever, ő lesütött
tekintettel nézi, rámutat mindkét mutató ujjával - Mit lát a
test, amikor a
szem már nem
néz?
Tsss
_____________________________________________________
A Bethlen Kortárs Táncműhely Galéria
és a Közép-Európa Táncszínház címe:
Budapest VII., Bethlen Gábor tér 3.
Tel./Fax: +36-1/342-7163 SMS: 06-30/429-6325
E-mail: cedt@axelero.hu www.szinhaz.hu/ket