NÉGY TALÁLKOZÁS SLAVKO MATKOVIĆ HOLT KÖLTŐVEL
Mottó:"Te is meghalsz. Nem is lesz harc."
Kamondy Ági
HOGYAN VÁLHATSZ MŰVÉSSZÉ
(Kako se postaje umetnik)
Ezerkilencszázhetven nyarán
hirtelen elkezdek a szememmel gondolkozni
egy éjszaka alatt
elvetem felhalmozódott ismereteimet
a klasszikus költészetről és festészetről.
Rostirónnal
bajuszt kerekítek Mona Lisának
szamárfület mutatok
Cézanne-nak.
Idegesen kavarom fel
gondolataim edényét
a művészet lényegét kutatva.
Elkezdek spontánul
Kassákkal Grohhal Sarencoval
barátkozni
Szombathy és én pedig
mind gyakrabban találkozunk.
Hosszú hajat engedek
és egész nyáron
intenzíven tanulmányozom
Max Bense-t
a mixed médiát
kamillát gyűjtök
és fotózom házunk felett a felhőket.
Azon az őszön
halkan és összeesküvőn nevetek
a pszichológia és irodalom
előadásokon
elvesztem korábbi barátaimat
és újakat találok.
Lelkemmel áttöröm
önnön gondolkodásom kereteit
és kezdem kinyilvánítani
saját elképzeléseimet.
Újravizsgálom
viszonyomat a világhoz
és a művészethez
teljes nyugalommal
a kezem reszketése nélkül.
Verseket rajzolok és ragasztok
tízegynéhány tervet realizálok
és készítem önálló könyveimet
egy példányban
a barátoknak.
Világosan látom a jövőmet
tudom mit akarok
és világos elképzeléseim vannak
a művészet szerepéről
életemben.
Sokkal később
váratlanul és teljesen véletlenül
tudatára ébredek
hogy művészként élek és gondolkozom
hogy szerencsés
egyszerű ember vagyok.
Talán így
válhatsz művésszé.
1970. Szabadka. Mindjárt az elején:
halál. Felvesznek a Moša Pijade Gimnáziumba, ahonnét Kosztolányit anno
eltanácsolták. Véletlenül megtudom, hogy a festőművész rajztanár a nyárutón
felakasztotta magát, nem fog bennünket tanítani, és ez elszomorít. Azután
látok a Tito Marsall Sugárúton veszett tempóban biciklivel átrobogni
valakit. "Nézd! az őrült kerekes!" - kiáltja társam, és én nem tudom,
hogy ez az őrült Kerekes, a festő. Végül Szalma Laci felcipel egy szoliter
második emeletére, ahol ismeretlen társaság valami disznókról szóló
fekete-fehér filmet néz, elmélyülten. A disznók kartonból kivágott betűk
között turkálnak. Én nagyon unom, és hamarosan hazamegyek. Évekkel később
megtudom, hogy ez a legendássá váló Bosch+Bosch csoport egyik
találkozója volt, amin valószínűleg Slavko is részt vett.
_____________________________________________________
KAMUFLÁZS
(Kamuflaža)
Szabadka kihalt utcáin
vonszolja magát Alan Ford
simára nyalt hajjal
csodálkozó tekintettel
szűk és fekete magas nyakú pólójában.
Elzavarom
ő visszatér
összeszedem
ő szétszóródik
nem tudom soha
mire jutok vele.
A konyhai asztalon
bezsírozódott lapokra
szakállat és bajuszt
fekete szemüveget
rajzolok neki
kék golyóstollal
festem a haját
próbálom álcázni
megváltoztatni
de nem megy
ő továbbra is felismerhető
és bolyong a város
üres utcáin
életrajzának s költészetének
salátává rongyolódott lapjait cipelve
és néma sikolyt hallat
akár Tristan Tzara.
1983. Szabadka. Mindjárt utána: halál.
Kiutasítanak Magyarországról, két fegyveres detektív megbilincselve
visz le a kelebiai határra. (Akkor még nem tudom, hogy ez majd tíz évre
szól.) Amíg Szlavóniában katonáskodtam, Melinda disszidált Amerikába,
és megírta, hogy soha többet nem fog visszajönni ebbe az országba. Személyes
kapcsolataink az adyligeti kommuna és a szeta művészeivel itt meg is
szakadnak. Otthon: anyámnál lakom, a régi kis szobámban, néma szemrehányás
és keserűség légkörében. Töröltek az ELTE hallgatói névsorából, diploma
nélkül nem kapok munkát. Gyermekkori barátaim elhelyeznek a Spartacus
Vívóklubban edzőnek, heti 3x2 órában az an garde!-ot tanítom
kezdőknek. Mind több időt töltök a Városi Könyvtár antikváriumában:
ott meleg van, ritka könyvek és egy szerb költő, akivel megértjük egymást.
Kedvtelésből elkezdem fordítani a verseit, ezeket.
_____________________________________________________
BUDAPESTI NAPLÓ
(Budimpeštanski dnevnik)
Kalózként szorítom
fogaim között a vörös filctollat.
Késő van
kedves Vészi Endrém
és én már régen nem vagyok Budán
a gellérthegyi farkasok
távoli emlék.
Elmenekültem időben
a te világvárosi autóbuszaidból
fasoraidból
bisztróidból
üzleteidből és
metróidból
velem többé
semmi sem történhet.
Tutajod
melyen magadra hagytak
lebegve úszik
Közép-Európa egén.
Nézem fényképedet
a kötet fedőlapján
és úgy tűnik
májusi születésemtől
barátok vagyunk
beszélgetünk ezen a teljes éjszakán
a keresztúri temetőről
Magyarország öngyilkosairól
betegségeidről
Cousteau tengerészről
nővéredről - anyádról
az elidegenedésről
Kassákról és a kék gordonkáról.
Megnedvesítetted a hajad
és fésülködtél
pepita ingben ülsz
és elnyűtt sötét zakóban
bal szemed
félig zártan
az alsó ajak ellazulva
sötétség van körülöted
Vészi Endre
és előtted csak
költészettel teleírt
lapok világítanak.
Nézel balraát
jóakaratúan és töredelmesen
szemed körül ráncok
apró
jelei a jó embereknek.
Késő van
kinn szitál a decemberi eső
barátkozom veled
s egy könyvvel
és hosszan kellene írnom
ezt a költeményt
de nem akarom
csak ennyit hagyok
neked ember
hasonlatos hozzám
bánatban
és tollforgatásban.
1990. Budapest. Mindjárt, mindjárt:
előtte halál. Az érsekújvári fesztiválra utazunk, hárman barátok: Supek,
Slavko és én. Már a sínbuszban előkerül egy liter odžaci szilvapálinka,
és mire felérünk a nagyvárosba, mindhárman berúgunk. Handabandázunk
a művészetről, nagyon vidáman, nagyon önfeledten. Közben halálosan megéhezünk.
Elindulunk az Andrássy úton az Ádám söröző felé, emlékszem egyetemista
koromból, az olcsó és jó hely volt. Slavko negyedúton feladja, lefekszik
a Balettintézet előtt a flaszterra, ott akar maradni reggelig. Röhögünk,
mi is legszívesebben balettpatkányok ölében grasszálnánk. Hosszas rábeszélés
után elalszik, és mi álmában cipeljük magunkkal. Csapolt sört és tatár
bifszteket rendelek, a jugók szidnak a nyers hús és tojás miatt. Erzsi
budai lakásában éjszakázunk, hajnalban utazunk, tovább.
_____________________________________________________
HOGYAN HALOK MEG VÁRATLANUL
(Kako ću umreti iznenada)
Meghalok váratlanul
a tizenkettedik évemben
mialatt a góré mögötti felhőkhöz
kötözöm magam
(egy szerdán)
vékony zsákvarró zsineggel.
Meghalok váratlanul
a ludasi tó ős-vizében
tranzisztoros zenére fuldokolva
miközben B. M. mosolygós arcán
a víz gyöngycseppei gyülekeznek.
Meghalok váratlanul
repülőgép szerencsétlenségben
a Belgrád - New York vonalon
amíg a repülőgép
a Csendes óceán végtelenségébe zuhan.
Meghalok váratlanul
mikor nem lesz
többé senki élő
aki emlékezne
hosszú hajamra
és néhány apró
őrültségre az életemből.
Meghalok váratlanul
kézzel nem érintve
néhány nekem drága embert
és két-három jó
és szép dolgot.
Meghalok váratlanul
mert mindig így halunk meg.
1999. Budapest. Mindjárt a végén: halál.
Nem fogom leírni az utolsó találkozást, amikor, kiskomám, már haldokoltál,
és én egyedül ittam nálad a borodat. Hajnali 4 van, a szomszéd szobában
alszik a fiam, aki egy nap híján 4 évvel a halálod után született. Tudom,
nehéz lesz, de meg kell majd tanulnia szerbül, hogy a könyveidet eredetiben
is elolvashassa. Egy kattintás az egérrel, és a balra zárt sorok központi
tengely köré szerveződnek: halcsontvázakra hasonlítanak, görbe orángután
fosszilokra, jégbe dermedt szibériai sámánhullára: a verseid. Miből
maradtál még ki? A megújult Genesis koncertje, a NATO bombázása, az
Amerikai Psycho. És Bálint, az utolsó vajdasági mohikán, tavaszra
átköltözik. És: "nye sztrahuj, Vologya", nem maradsz egyedül, hamarosan
valamennyien átköltözünk.
Fordította és mesélte: Triceps
Matković, Slavko Szerb költő, multimedialista.
1948-ban született és 1994-ben halt meg Szabadkán. Alapító tagja a neoavantgárd
Bosch+Bosch csoportnak (1969). Kilenc grafikai és verseskötete
jelent meg.
