BELEÁJULNI A VÉGTELENBE
Természetes Vészek Kollektíva: 62 nap - halál-útinapló.
Rendezte: Árvai György
"...mi az, ami így megmarad belőlünk? Egy szó, egy
hang; valamilyen felfoghatatlan és a legtöbb esetben névtelen nyom, azaz
semmi olyasmi, ami arányban állana erőfeszítéseink intenzitásával, és
igazolhatná szemünkben ezeket az erőfeszítéseket." Émile Durkheim
Ajándékba kapjuk életünket a szüleinktől, és valahogyan
végig kell élnünk. Szeretjük az életet, és félünk a meghalástól. Kerüljük
a halált, de az mindig ránk talál. Vagy, mi találunk rá.
Minden népnek megvan a maga kedvelt halálneme. Japánban
ősi hagyomány az élve eltemetkezés és éhenhalás. Az egyik legrégebbi irat
Kukai buddhista bonc történetét meséli el, aki Kínából
visszatérve ezoterikus szektát alapított. Földi munkája végeztével, 835-ben
visszavonult a Koya hegység egyik barlangjába, és a végső mozdulatlanság
(
nyujo) állapotában, böjttel és meditációval várta az eljövendő
Buddhát. Mumifikálódott testét még évszázadok múlva is mosdatták, öltöztették,
imádták tanítványai, és azok tanítványai. A ma is létező
amida
szekta tagjai apró kamrákba falaztatják magukat, ahol levegőt
is alig kapnak, és itt szép nyugalmasan éhen halnak. Rituális tettüket
a többiek egekig magasztalják. (
1)
Szabályos négyzet alakú, félhomályos terembe lépünk,
az éjfekete padlót víz borítja, a mennyezetről opálos fényű tárlók függnek
alá. Futurisztikus, mégis időtlen szakrális térben vagyunk: a középkori
horror vacui, a modern éra kozmikus fekete lyuka,
Malevics
festménye közepén. Reflexszerűen a falak mellé húzódunk, várjuk a porondra
lépő bohócokat. Élő színészek azonban nincsenek, a teátrum elhagyatott:
minden, ami megtörténhetett, már megtörtént. Mi, a kíváncsi élők, nem
lehetünk túlélő szemtanúi egy igazi haldoklásnak. Mert mímelni, azt nem
lehet, nem szabad.
A tárlók, egyenként, lassú váltásokban kivilágosodnak:
egy utazás dokumentumai vannak bennük: filmek, tárgyak. Amorf árnyékaik
a padlóra vetülnek, és visszatükröződnek a vízfelületről. Nézzük őket:
nagyon le, vagy nagyon fel kell nézni, más lehetőség nincs. Ez a színpad
egy ásatás szelvénye, a főszereplő megkövesedett csontvázával a közepén,
a díszlet a föld átmetszett négy fala, a zenei kíséret a maradványokon
doboló eső. Ha tudni akarod, mi történt itt, ott kell hagynod a környező
várost, az erdőt, és bele kell ugornod a kubikusok ásta gödörbe. A holtakat
csak a holtak perspektívájából láthatod.
Nyugodt, rezignált hang szólal meg: egy japán fiatalember
naplóját halljuk, aki a kilencvenes években elvonult a hegyekbe, és éhen
halt. Önkéntes, 62 napig tartó halálútjának állomásait diktafonba mondta:
a fizikai leépülés, és a szellemi felmagasztosulás stációit, amelyek egyszerűségükkel
megdöbbentenek.
Durkheim (
2) szociológiai
rendszerében az
egoista öngyilkosok különös társaságába kerülne,
akiket nem a nyomorúság, kétségbeesés, őrület, bosszúvágy vagy fanatizmus
vezérelt, hanem az imaginárius vágy az elérhetetlen után.
"Betegség
volt, az egész ember betegsége, de olyan, amelyet érezni inkább kellemes
volt, mint fájdalmas, és amelyben a halál gyönyörteljesnek tűnik: beleájulni
a végtelenbe..." (
3)
Az egoista öngyilkos szelíd: nem ártana senkinek, még
magának sem. Depressziós, de nem haragos. A ború kívülről költözött bele,
az őt magába foglaló társadalmi csoport révén, nem pedig magánélete kellemetlenségei,
kudarcai miatt. Nyomasztja az élet, de nem fájdalmas a számára. Nem kínzó,
inkább üres.
"Nem találtam ételt, ami ízlene" - mondja
Kafka
(
4) éhezőművésze, aki a végtelen éhezés mellett dönt,
és egyszerűen "elfogy" a sótlan világból. Gondolkodása, amelynek állandóan
önmagához kell visszatérnie, nem találja többé a tárgyát, elvesz az álmodozás
végtelenségében.
Lamartine Raphaeljét juttatja az eszünkbe,
a melankolikus ernyedtséget, amely kilazítja a cselekvés rugóit.
"De
mert a körülmények nem passzoltak nekem, e világ nem bír számomra különleges
vonzerővel, elhatároztam, hogy átköltözök egy másikba." - írta a
20. napon. Tudata elszakadt a körülötte levőtől, önmaga megfigyelését
tűzte ki egyetlen, végső céljául. Meditációjának nem maradt más tárgya,
mint a belsejét eltöltő üresség, és az ebből fakadó szomorúság.
A magnószalag őrzi a gondolatok, álmok, révülés, víziók
színes nyomatait, az alvás, szédülések, fej- és hasfájás, véres vizelés,
üres hányás kórlapját. Öt tárlóban a létet elhagyó lény egykor fontosnak
tűnő dolgai, az otthagyott tárgyak, a világ szemete. Hátizsák, cipő, ruha.
Tisztálkodási szerek: fogkrém, szappan, üres orvosságos film. Praktikus
eszközök: rádió, olló, ragasztószalag, kés. Könyvek:
Beckett,
az
Isteni színjáték égett lapjai. A diktafon, szalagokkal. Négy
tárlóban a természeti környezetbe olvadó látomások, a virágzó erdő és
a hervadó lélek találkozásának objektjei vannak: a helyszínen talált,
mumifikálódott macska teteme; a zacskóba hegesztett esővíz és a kiürült
ásványvizes palack; egy undorító vízió zacskósleves-csirkehús-szar konglomerátuma,
és egy fennkölt tünemény tollpiheágya, madárfészekkel a szívében.
A "test" metamorfózisát egy centrális ernyő mutatja:
alulról, mintegy üveglapon át láthatjuk a fóliasátor alá húzódott, fehér
vászonba öltözött férfi haláltusáját. Tántoríthatatlan küzdelmét az elmúlásért.
Remegés és pihegés, reszketés és merevség, megfeszülés és elernyedés,
elzuhanás és embriópózba kuporodás körforgását. Végül eltűnik az emberi
corpus, csak egy hűvös mosoly marad, kiszáradt kútba hulló kő. A "lélek"
állapota a zene, a természet zajait és zörejeit felhasználó elektroakusztikus
függöny, amely az állandó esőzés monoton dobolását takarja. A lélek-ernyő
balerinája és az idő-ernyő hatalmas vízcsöppjei a valóságon túli valóság
képzetét idézik: a lehetetlen lehetségességének paradoxonát, amely nem
csak a "virtuális" szférában történhet meg. Az erdő-ernyőn egy gyönyörű
lombkorona képe látható, amely a fejünk fölé boruló mennybolt rendíthetetlen
jelenvalóságának tudatával, és a mindkét oldalon való létezés ígéretével
tölt/het el bennünket.
Gondolatok nélkül jöttem ki a teremből, a nézők gyorsan
elszéledtek, az "üres tér" kiürült.
Árvai György színházi
analízise a lineáris szöveghasználat, az installációs és audio-vizuális
kódok techno-art módszerét használva, 62 perc alatt, emberi jelenlét nélkül
is fel tudta mutatni e "szuicid faj" élet/halál harcának katartikus szépségét.
Megkérdeztem tőle, ha úgy alakulna, hogyan lenne öngyilkos. Azt válaszolta,
hogy repülne, magasból a mélybe, a remény és vidámság érzésével eltelve,
megízlelni, egy pillanatig, az igazi szárnyalás mámorát.
Tsss
Ajánlott olvasmányok:
1 Maurice Pinguet:
La mort volontaire
au Japon
[Önként vállalt halál Japánban] Éditions Gallimard, Paris 1984.
2 Émile Durkheim: Az öngyilkosság
[Le Suicide, 1897] Osiris Kiadó, Bp. 2000. Ford.: Józsa Péter
3 Lamartine: Raphael. Éditions
Hachette, Paris 1990.
4 Franz Kafka: Az éhezőművész.
[Ein Hungerkünstler, 1922]
In: Elbeszélések. Ferenczy Kiadó, Bp. 1995. Ford.: Tandori Dezső