ÉN LENNI
Gondolatok az "új festészetről"
Az ÚJ KÉP nem váratlan jelenség: inkább megkésettnek
tekinthetjük az analfabéta kultúra médiumai között. Mindenesetre az egyetlen
"tiszta" hegeli műfaj, amely kiharcolta helyét az ipari civilizáció társadalmaiban.
A hatvanas évek Nyugat-, majd a hetvenes évek Közép-Kelet-Európájában
nyilvánvalóvá válik az uralkodó fogyasztói modell válsága, melyet az identitását
kereső művészet "analfabéta / analfabétáknak szánt" vonulata szemléltet.
Az irodalom (líra, dráma, próza), a klasszikus képzőművészet (festészet,
szobrászat, grafika), és a komoly zene a szakmabeliek és egy értelmiségi
elit szükségleteit elégíti ki, háttérbe szorulva a tudományos-technikai
forradalom "gépi" kultúrája mögött, amely a film, tévé, videó, fotó, rock
és jazz, képregény és design által - az emberiség történelmében eddig
soha nem látott méretekben - "hétköznapi befogadók" tömegeit emeli katartikus
szférákba, írni-olvasni tudás és hagyományos értelemben vett "műveltség"
nélkül. A fogyasztói társadalom igényeihez több-kevesebb sikerrel alkalmazkodó
művészeti ágak (zene, tánc, színház, építészet stb.) mellett az elefántcsonttoronyba
húzódó "szépművészetek" mimetikus erejüket vesztve vegetálnak, és kivételt
egyedül a nyolcvanas évek új festészete / képe jelent. A neoavantgarde
kifinomult "konceptuális civilizációja" után az ÚJ KÉP faragatlan, nyers,
műveletlen, kegyetlen, embertelen, vad "barbárai" jönnek. "Anyagi kultúra"
kontra "szellemi kultúra"; az etikai "jó" és az esztétikai "szép" tagadása.
Küzdelem a látványt / képet módosító percepció-klisé és az azt tárggyá
(áruvá) züllesztő objektivizáció ellen. A mű/alkotás társadalmi aktusa
helyett individuális "alkotás", státus helyett a művészi személyiség hermetikus
szabadsága.
A kaotikus, skizoid tárgyi / szellemi világ, melyben
az ÚJ KÉP teremtő képességét, kreativitását próbálgatja, nem egy "Világ
létrejöttét megelőző rendezetlen ősállapot", hanem a teljes zűrzavar,
fejetlenség (NB.!), összevisszaság tere, amit a szellemi tevékenység fokozatos
hanyatlása, a lelki folyamatok összefüggéseinek rohamos bomlása jellemez.
Ennek jegyében az ÚJ KÉP sem anticipálhat egy "új" festészetet vagy valamiféle
reneszánszot, hanem múlt korok / stílusok kollektív és önnön énjének személyes
mitológiáját vetíti ki erőszakos, individuális (sőt: individualista) expresszivitással.
Az önkényesen kiragadott valóságelemek, a természeti formák torzítása,
vonalak-színek szuggesztív kezelése korunk sajátságosan egyéni vízióját
adják. Ez a szélsőségesen szubjektív lelkiállapot, mely már nem tud misztikumba
/ ideálokhoz / "tökéletes szépségbe" menekülni, vagy aktívan tiltakozni
a háború, nyomor, degenerálódás ellen, csak egyéni érzéskomplexumai (komplexusai)
projektállására képes: túl a szadizmuson, pornográfián, perverzión, káoszon,
hekatombán - az "őselemben", a psziché profán tájain, ahol minden természetes
és magától értetődő...
Eredménytelenül kutatnánk eredetét valamely nagy pikturális
irányzatnál; az ÚJ KÉP nem tiltakozik, nem tagad, nem érdekli álom és
valóság, konstrukció vagy rohanás, absztrakció vagy gúnyolódás, nem filozofál
és nem provokál - mindezt egyszerre abszorbeálja és negálja: gyökértelensége
látszólag univerzális. Anti-neoizmus, lapszus a képzőművészet albumában.
Direkt "kölcsönzései" a művészettörténetből, mitológiából és allegóriák
tárából, más idő, civilizáció, lokális egzotikum keresése nem alkotói
impotencia, plagizálás vagy nosztalgia, hanem erőteljes - de nem tudatos
- vágyódás az áhított / elérhetetlen / elvetett értékrend után; szofisztikus,
sokszor szatirikus élű, hagyománytisztelet nélküli közeledés-távolodás.
Az új művész nem azért készít naiv, primitív, profán
festményt, mert szándékosan durvítani akarja mondanivalóját-stílusát,
hanem mert így diktálja az ábrázolás génjeibe kódolt, ősrégi, nembeli,
és a zsenge gyermekkor ideovizuális, elfojtott / elfeledett "alkotói programja".
Művészete a történelem előtti kor, az 5-8 éves gyerekek, a szellemileg
visszamaradottak művészetével rokon. Művészi alkat és intellektus fejlődése
a kőkorszaktól napjainkig arányban áll a művész egyéni kreativitásának
fejlődésével az infantilis intellektuális realizmustól az ÚJ KÉP-ig. A
barlangfestészet viszonyulása az ÚJ KÉP-hez (a művészettörténet idejében)
ezek szerint megegyezik az intellektuális realizmus viszonyulásával az
ÚJ KÉP-hez (a művész létében és idejében). E tételek logikája anticipálja,
hogy az ÚJ KÉP tartalmi-formai jegyeinek megegyezéseket kell mutatniuk
a homo sapiens nyolcezer éves, és a jelenkor 8 éves gyermekének alkotásaival.
Szemet hunyva a feladat bizarrsága felett, hasonlítsuk
össze a közép-szaharai Tasszili-hegység Sefar telepén - "a világ legnagyobb
őskőkori múzeuma, a néger művészet legősibb anyaga" -, a korai neolitikumban
(durván-csiszolt kőkor), kb. i. e. 6000-ben élt, Kerekfejűeknek nevezett
negroid népesség, valamint a nyugat-európai (olasz, német, francia stb.),
a nyolcvanas évek elején 5-8 éves - e periódusban beszélhetünk a gyermekrajz
önálló esztétikai értékéről - gyermekek festményeit az ÚJ KÉP vásznaival!
Az ábrázolás általános aspektusai. A Kerekfejűek kialakulatlan
én-tudatuk pótlására fejlett környezet-tudattal rendelkeztek: szüntelen
konfrontálódásuk a külvilággal az értelem és individuum öntudatlan keresése.
Belső világuk - félelem, öröm, vágy - a külső élet ábrázolásában - vadászat,
harc, rítusok - konkrét és ugyanakkor szimbolikus formában jelenik meg
a barlangfestményeiken. A gyermek erőteljesen fejlődő értelme átmenetet
képez a két távoli kor emberének világlátása között: bár igazodik a valósághoz,
mégis érzelmileg / hangulatilag színezett belső mintát követ. Ábrázolásmódját
ismeretei határozzák meg, nem a látvány: azt adja vissza a dolgokról,
amit tud róluk. Ideovizuális (képzeletvezérlésű) módszere rokonítható
az ősemberével: a valóságban nem létező dolgok a realitás tudatával kerülnek
a képre - amit a képzelet ad a belső mintához, a valószerűség azonos szintjén
van, mint amit az audiovizuális érzékelés közvetít. Az új festő magasan
fejlett intellektusa elfordul a szennyesnek és romlottnak ítélt valóságtól,
nem hajlandó megküzdeni vele, de vissza sem vonul - passzív ellenállása
tipikus XX. századi értelmiségi vonás -, a külvilágot szubjektív én-jelenségei
kivetítésével ábrázolja. Ez a csupasz kitárulkozás (lásd: férfiaktok!)
egyszerre provokáció és teljes kiszolgáltatottság. "Szegény" barlangfreskók,
"beteg" gyermekfirkák - a tudat dadog: én lenni... én nem lenni már...
A kutatók már a századforduló táján összehasonlították
a gyermekrajzokat a primitív népek rajzaival, de csak a modern festészet
- konkrétan a szürrealizmus - mutatta fel azok esztétikumát. Az ÚJ KÉP
egyezései a néger plasztika, Grünewald, Bosch és az expresszionizmus formavilágával
szembeötlőek. Egyértelműen azonban csak a szürreális-expresszív ábrázolásmód
meghatározó jelenléte a közös, mely a reális valóságlátás elvetésével
keresi a rendkívülinek és nem anyaginak - álom, illúzió, véletlen, fantasztikum
- "elvarázsolt" világát. A gyermek ideovizuális belső modelljei, és az
ismeretlen természeti erőknek kiszolgáltatott ősember mágikus hiedelmei
készen nyújtják ezt, míg a művészeti izmusok formabontással és új, változatos
ábrázolásmóddal keresik - a finális alkotások azonban főleg a különös,
furcsa, szokatlan, torz, bizarr tartományában maradnak. A történelmi és
neoavantgarde irányzataival ellentétben az új kép életre kelti a független,
ősi és naiv látvány prioritását, s bár korunkban "minden eladó" - maga
a művész is -, az intuíció és imagináció belső terei felé haladva, a tárgyi
valóságként rögzített világkép árúba nem bocsátható. Keletkezése - mint
az elődök és gyermekkor esetében - nagy indulati feszültségek és külső
élményekhez tapadó asszociációk sűrítése által, vizuális hangsúlyú belső
minta inspirálására történik, s minden részletében érzelmileg-hangulatilag
színezve adja vissza a külvilágot.
Mérnöki tervezés, racionalitás, felvilágosító jelleg
távol áll tőle: kontaktusa az alkotással "direkt", a befogadóval szemben
"önző". Mint a vaksötét sziklamenedékek, szűk üregek falára festő, vagy
tenyérrel takart képet rajzolgató, ő is kozmikusan magányos: szellemek,
szellők, szenvedély igézetében kizárólag a kollektív emberiségnek alkot.
És csak az ügyetlen emberi kéz munkájára támaszkodik, idegen tőle minden
civilizációs segédeszköz; manuális módszere és technikája - valamennyi
művesség alfája és ómegája - csalhatatlan, univerzális képesség: bármilyen
nyomot hagy, az értelmes s rá jellemző. Már a "firkálás korában" (2-3.
év) tett első grafikai kísérletek a csecsemő praenatális és közvetlen
tapasztalatainak dokumentumai: körkörös, vízszintes, függőleges és derékszögű,
cikcakk vonalak mint a magzatvízben leírt körmozgás, majd fekvés, ülés,
járás "képei". Ezek az apró, sokszor amorf jelzések - életjelek! - később
felbukkannak a "tudatos" alkotásokon is, különös, mitikus motívumok (párhuzamosok,
háromszögek, körök, impulzív vonalak stb.) formájában. Az ÚJ KÉP művészi
manufaktúrája - a mozdulat évezredes öröme; a jelentés önkényes, asszociatív,
független a vonaltól, bármikor megváltoztatható.
A primitív és infantilis tudatban az ábrázolás erőteljes
szándékát megköti a szintetizálás képtelensége. Az alkotó tagolatlan egészet
lát és él meg, de azt csak elemeinek egymás mellé sorakoztatásával képes
visszaadni. Bár a világot részlethalmazként festi, szinkretikus szemlélete
mégis egésznek látja. Ennek az (ön)tudatlan hozzáállásnak reciprokja az
új festő szándékosan retrográd, mintegy elsatnyult-visszafejlődő módszere:
számára nem kritérium az egybetartozás grafikus megvalósítása, a szintetizálás
képességét elfojtja az ábrázolás tudatos elvetése. Kolerikus törekvése
az abszolút zárt műalkotásra elviszi annak negálásáig: töredékes, befejezetlenül
maradt, csonka, "elpusztult" művek születnek, melyek fragmentális, rétegszerű
szövetükkel - a festő eredeti szándékával ellentétben - többértelmű interpretációt
követelnek. Történelmi szükségszerűség eredményeként, de ugyanez jellemző
a Kerekfejűek barlangfestményeire is: adott koron/stíluson belül fragmentumok
bonyolult világát, ugyanakkor az egymást követő - néha 10-12 - stílus
időbeli rétegződésének fantasztikus, megfejthetetlen, homogén látványát
leljük. Ez ad a képeknek - bár kétdimenziósak - mélységet. A gyermek,
akinek mint egyednek, nem adatott meg az "időben-alkotás" lehetősége,
az egymás mögöttiséget többszintű építkezéssel, előtérrel, elkanyarodó
úttal, ferde domb-vonallal, részleges takarással - a "lent" és a "fent"
kombinálásával próbálja megoldani. Az új kép játszik a dimenziókkal, a
tér geometrikus elemeinek és formáinak csak vizuális "visszhangja" érdekli,
ezért szívesen alkalmaz - és ábrázol - tükröket, kaleidoszkópokat, hologramot,
labirintust, érzelmi planetáriumot. Színesen kavargó változások, holt
terek, vak és csillámló látványok népesítik be vásznait.
Mindhárom tárgyalt stílusnak meghatározó jegye a spontaneitás:
nincsenek begyakorolt sablonok, imperatív külső minták, a képzelet szabadon
csapong - nem korlátozza más, csak a realitás... -, a pillanatnyi, a közvetlen
jelenléte sokszor a szándékos ügyetlenség látszatát kelti. Dinamikus mozdulatokkal
táncoltatják az ecsetet, a lendületesen túlszaladó vonalak, vastag festékréteg
és széles ecsetvonások arányeltolódást okoznak, víziószerűvé teszik az
ábrázolást. Korláttalan és feltétlen hit / vidámság / keserűség hatja
át a látványt! A színek özöne-öröme erősebb az élet másolásánál: a Kerekfejűek
csokoládé, tégla- és világosvörös, sárga, ibolya, zöldeskék okkerja, csontfehér
porcelánföldje; a gyermekrajz élénk, szokatlan festése: zöld nap - a valósághű
láttatás igényével; és az ÚJ KÉP vad, erőteljes koloritása - dominál a
hendikeppelt gyerekek kedvelt vörös-feketéje - a színek "tradicionális
szimbolizmusának" periodikus kivirágzásai. A figurák határozott kontúrozása
(Sefarban vésettel is), stilizált maszkok, sematikus arcok a mindenkori
- allegorikus és bukvális - énkeresésre utalnak.
A szegényes vagy lefojtott belső mintát csak néhány pregnáns
elem alkotja, a kép "szétdobált elemekből álló egész", nincs meg a tárgyak
és dolgok szemléletes rendje, bármilyen elrendezés érvényes, elhanyagolható
a viszonyítás. A látvány juxtaponált. A vászon vákuumában kavarog a világ.
Torzók, test felett lebegő fejek, koponyák felett billegő kalapok. Janus-arc
(Jeff Way), skalpok, zanzák. Luftballonná fújódott fejek jelzik (szimbolizálják?)
a személyiséget - az értelem, logika, gondolatok és expresszió központját,
a test kontrollját. A csonka test intuíciót, érzelmeket, szenvedélyt,
libidót, ösztönöket hordoz - ha egyáltalában megjelenik -, kihangsúlyozva
anyag és lélek szétszakítottságát. A valóságnak egészen különböző szintjei
sodródnak egymás mellé, mert a művész "fejében" azonos ismeret- és élménycsoportot
alkotnak. Képzelet, álom, mitológia és az észlelt dolgok reális, csonkolt,
felnagyított stb. jelenségei szabadon és totális összefüggésben hirdetik:
...ez ... világ... És a világra vetett tekintet több szempontú, a nézőpontok
zűrzavarában (nem halszemoptika!) minden oldaláról egyszerre látunk valamit,
vagy a túloldalról és felülről, vagy profilba törve egész arcot. Az ábrázolt
élőlények, tárgyak, események gyakran átlátszóak: a transzparencia megmutatja
imáink előtt/alatt hogyan imádkoztak, harcaink felett/után hogyan harcoltak
véreink; mit csináltak a házakban az emberek, a katona lába a ló másik
oldalán; hogyan törik össze az üveg ott belül, miközben arcunkon mosoly-köd
(Mimo Palladino) – Kiemelt, emocionálisan felnagyított részek ("Rakétát
lőnek ki, az ember a füsttel megy el. Azért olyan nagy a füle, mert meg
van ijedve." 6 éves fiú), a valóságos arányok eltorzítása, pici és óriási
formák, gigantizmus (Nagy "marslakó" isten: hat méter magas, a Kerekfejűek
hanyatló korszakából). Túldíszítettség, mint érzelmi megtapadás egy témánál:
burjánzó, valószínűtlen elemek imádata: ünnepélyesség, extázis perceit
mintázzák; nem sallangok, a munka meghosszabbítja az élményt, az összkép
rögzíti az emocionális emelkedettség állapotát. A belső minta - bár mozgásossága
és érzelmi színezete révén kimeríthetetlen - még/már nem bontható fel,
így az indulati telítettségnek kitűnően megfelel a zsúfolás: témák, tájak,
figurák, tárgyak halmozása (Anatole France ötéves kori rajzán 78 fegyveres
katona; ötezer festett alak a Jabbarenen; Salomé, Penck, Borofsky végtelen
téma-szériái). Félelem az ürességtől: a szabadon hagyott térben a középkor
iszonyatos Semmije ("horror vacui"), a "kozmikus kor" fekete lyuka ásít;
ábrázolni a félelmet - a félelem ábrázolásával betölteni a semmi terét.
Bármilyen rendkívüli dolog megjelenhet, mindenféle - reális, fantasztikus,
nihilista... - sűrítés lehetséges: emberfejű állatok, üvöltő égitestek,
virággá képzett csillagok. A különös közegének valóságigényű ábrázolása
("konkrét utalás konkrét élményre") és a szürreális sűrítés korlátlan
lehetősége: az ideovizuális ábrázolás jegyei. A történések lefestésének
egyidejűsége, amikor a szalagszerűen vezetett eseménysor időben egymás
után pergő részekből (Nagy imádási jelenet, Sefar; Boisrond "sztripje")
vagy azonos részlet többszöri visszatéréséből (vonuló gyerekek - hegy
- vonuló gyerekek; Borofsky "ugró kutyája") áll, az időt hivatott lassítani,
a látványban foglyul ejteni. A kettéosztott vászon ősi ellentétpárokat
idéz: a Kerekfejűek vadász - vad, harcos - ellenséges harcos, fohászkodók
- Nagy Istenség relációkban ábrázolták életüket, férfi - nő, élet - halál
számukra mindennapi kérdéseit feszegetve; a XX. századi gyerek már "lelkesebb"
és kevésbé veszélyes ellentétpárokban gondolkozik: jó - rossz, szép -
csúnya stb., míg az új festők diptichonjai amputálják a "másik oldalt",
és kettőzött csapást mérnek a degenerálódott pszichére: halál - halál,
férfi - férfi, rossz - rossz.
A művészettörténet, mitológia, allegóriák lomtárából
előhúzott héroszok és bohócok sztereotip bemutatásának átértelmezése mellett
az ÚJ KÉP friss - évezredes - ikonográfiát is hozott. Ezek az "azénházam
- ezénváram", a (homo)szex, az állatemberrém, a "vedd le torkodat véres
késemről" és az "apokalipszist, most!".
Nappali, ágy, fürdőszoba: a bennük zajló mindennapi aktivitások,
a legsivárabbtól a legprovokatívabbig - bár összkomfortos képzeletünk
nem hagy túl sok választást: "esztek, isztok, alszotok meg b-tok" - bemutatásra
kerülnek. A privát tér, mint a szubjektív ego "megtestesülése" jelenítődik
meg, a látvány a koponyatető alá kalauzol, ahol esténként fogat lehet/kell
mosni. A fürdés rituális-religiózus aktusa - a víz tisztító, "megszentelő"
ereje által - a szabadság és magány izgató szimbolikájába burkolja a "nagy,
fehér testeket". A gyermek, aki eleve szűz, az ősember, aki a természet
erőivel (tűzzel, vízzel, széllel, földdel) küzd és barlang-szentélyekben
él, minden elvágyódás nélkül, "csendes boldogsággal" festi lakóhelye-családja
életét. Itt nem magányos, védve van tigristől, esőtől, "felnőtt" gondoktól,
és - szabad. Az ÚJ KÉP skizoid emberének bunker, börtön, verem, lupanar,
lombik, gumiszoba, gázkamra az "édes otthon", ahová atomtámadás elől szorult,
életfogytiglanra száműzték, ahol szenved, perverzitásokat űz, kísérleteznek
vele, őrjöng, haldoklik.
A mezítelen férfi, akinek aszexuális alakját - sematizált
test, arc nélküli fej - számtalan sziklafal és firkafüzet őrzi, most nemisége
jegyeit hangsúlyozva háttérbe szorítja a művészet (női) szépség-ideálját,
és teljes homoerotikus harmóniájában vászonra lép. A történelem büszke,
mitikus hőseire alliterál, de pőreségével auschwitzi akt-hekatombákat
is feltár. A nemi élet leplezetlen aktivitásai különös előszeretettel
prezentáltatnak: nem illusztrációi a témának, hanem "kísérletek": olyan
tiltott, extrém, pszichopatologikus penetrálások víziói, melyek abszolút
szélsőségességükben már szexuálisan nem izgatnak fel, hanem megdöbbentenek
és hideg gondolkodásra késztetnek (lásd: de Sade!). A "normális" szerelem
és élvezet sem hiányzik, de bizarr, melancholikus, "ablak a halálra".
A Kerekfejűek termékenységi aktusa, ami után asszonyaik könnyű szülésért
rimánkodtak a Homokvilág szörnyetegéhez - ablak volt az életre...
És születtek emberek, születtek állatok, születtek szörnyetegek.
Az őskőkor emberét állatok táplálták és pusztították, ezek lettek a totemei:
embert képzelt az állatba, ősének hitte, s vallásos tiszteletben részesítette.
Megmintázta, lefestette (elképzelt) alakjukat - öntudatlanul is létrehozva
a művészetet. A gyermek sem ismeri a művészet fogalmát, még kevésbé a
természet törvényeit; játékos képzeletében az állatok is emberek: beszélgetnek
és frakkot viselnek. Az ÚJ KÉP antropomorfizált állatai állatemberrémek:
sem imádásuk, sem azonosulás velük nem elképzelhető. Az emberi személyiség
tudatalatti, kontrollálatlan, tabu szférái szállták meg a vadat-halat.
Az "állat az emberben", mint egyedül életképes, állati testbe költözött.
Cselekedeteit portrék, zsánerképek őrzik. Ezek a cselekedetek minden faj,
nem, társadalmi és korosztály kifogyhatatlan bőségű kegyetlenségét mutatják:
gyilkosság és suicidium, tortúra, nemi és családi erőszak, mások szenvedésében
való gyönyörködés, kínzatásban talált kielégülés, agresszió... A direkt
látvány sokszor körmönfontabb eszköz váltja fel: a színek-formák mögé
rejtett fenyegetés. Ez az új festészet legerőteljesebb témája-vonulata:
kiszabadítani palackjából a rontó szellemet, jelenlétére mindenkit rádöbbenteni,
de a látványban újra rabul ejteni.
Végül az Apokalipszis lovasai zárják az új festészet
képcsarnokát: az éhínség, pestis, háború rémalakjai - a Sátán után a Halál.
Megsiratjuk elpusztult kutyánkat, szomorkodunk egy autóbusznyi elégett
gyerek sorsán. Ám tudatunk konokul őrzi kényes egyensúlyi állapotát: minden
tömeges iszonyatot a "felfoghatatlan" tartományába utasít, s hogy elkerülje
a megőrülést - kineveti az elmúlást. A megsemmisítés, kivégzés sorjázó
- képletes vagy közvetlen - "esettanulmányai" maró, epés gúnnyal és nyílt
humorral interpretáltak. ("Hull a hó, hull a hó, hulla hó, hulla hó!")
Gigantikus méretű megsemmisülések kavarognak a szelíd vásznakon: természeti
katasztrófák, civilizációk összeomlása, nukleáris hadviselés. Ősi világvége-víziók
elevenednek meg: új formában ismételve előző korok rettegéseit. Az őskőkor
embere félt a haláltól: bár fel nem foghatta lényegét, kitűnően ismerte
mechanizmusát, hiszen mindennapos cselekvésformája, lételeme volt az ölés
/ megöletés. Rituális szertartásain - és az ezeket ábrázoló műalkotásokon
- csalhatatlan pontossággal és komolysággal identifikálja az elmúlás misztériumát.
Isteneihez minden esetben életért könyörög, és önkéntelenül megteremti
a halál archetípusát. A gyermek nem ismeri az életet - nem lenne szabad
ismernie a szenvedést és halált. Minden szorongása, félelme "valami más"
alakjában jelenik meg (nagy fül = iszonyat, füst = halál), de tudatosan
nem keresi ezt a témát: számára fantasztikus és irreális terület még,
elképzelhetetlenebb a hétfejű sárkánynál... Az ÚJ KÉP szarkasztikus póza
ellenére aggódik a pusztuló emberiségért. Mivel élet-halál kérdésében
nem dönthet - csak az öngyilkosság és gyilkosság szintjén -, igyekszik
kigúnyolni a veszélyt, a fenyegető tömegkatasztrófát. Ezért válik minden
"vadsága" ellenére pacifizmus és idealizmus hordozójává.
A Kerekfejűek több ezer éves kultúráját - amely a hagyományos
értelemben vett őskori művészet figuráitól lényegesen eltérő, külön világot
alkotott - hozzájuk semmiben sem hasonló, új népek kultúrája váltja fel.
A "marhapásztor korszak" csodálatos naturalizmussal festett, arányos embereinek
és állatainak életképei ezek, ahol nincs többé stilizálás, túlsematizálás,
szimbolizmus. A gyermek 10 éves kora után már azt rajzolja, amit lát,
s úgy, ahogyan látja. Szemléleti realizmusában eluralkodik a tanult technika,
túltengnek a sablonok, a spontán jelzések végleg háttérbe szorulnak. Maga
a rajzolgatás sem vonzza már úgy, mint azelőtt: az írás, beszéd, lejátszás
lehetőségei felé fordul, mondanivalójának ezek lesznek jellegzetesebb
kifejezői. Körülbelül a tizenkettedik életévben lezárul a gyermekrajz-korszak.
A "narratív, parodikus, népi, eklektikus, provinciális, retrográd, blaszfémikus"
stb. ÚJ KÉP pedig, megtartva alapvető vonásait - stilizáló, historizáló
forma kontra szubjektív alkotói gesztikuláció -, levetkőzi "társadalmi
formáktól eltérő, szabály nélküli", deviáns voltát és transz-avantgarde
indíttatását: beépül a minden előző művészi megfogalmazást elsöprő gépi
civilizáció analfabéta kultúrájába. Tökéletes negációja, mely a totális
rendszerek látszólag ideológia-mentes "elhallgatásában" nyilvánul meg,
művészettörténeti kategóriává válik, és vásznai - a hulladékhegyek és
fegyverek mellett - korunkat jelzik majd az emberi fejlődés útján.
Tsss
