TUDOMÁNY A KÖLTÉSZETBEN

Gondolatok ERDÉLY MIKLÓS
Sejtések I és Sejtések II című költeményéről

"A józan ész tulajdonképpen a gondolkodásunkban 18 éves korunkig felhalmozódott előítéleteknek a halmaza!" Albert Einstein

Joggal tehetjük fel a kérdést, hogy a magyar nyelvterületen, sőt talán Közép-Európában is, van-e jelenleg Erdély Miklósnál sokrétűbb művészi egyéniség. Foglalkozik képzőművészettel, építészettel, irodalommal, fotóval, filmmel és még ki tudja pontosan hány meghatározható vagy hány, pontosan le nem írható esztétikai manifesztációval, happeninggel.

Egyik legjelentősebb munkája az 1974-ben kiadott Kollapszusz orv. című könyv. Ebben a kötetben találhatók a Sejtések is, amelyek talán a legjellegzetesebben tárják fel szerzőjük tartalmi mondanivalóját, rendszerét, sőt olykor-olykor titokzatos, kaotikus világát.

Már Beke László ismertető tanulmánya alapján (Híd, 1982. március) megállapítható, hogy Erdély ellenáll a fogalmi besorolásnak és az intuíciót tartja fontosnak, holott az emberek mindig a megfoghatót kutatják. Ez lehetne az egyik ok, ami miatt nem értékelik kellőképpen munkásságát. A másik ok viszont abban a feltalálói kreativitásban keresendő, amelynek jellemzője a nyíltság, pontosság, kategorikusság, amely gyakran sokak szerint vakmerő szemtelenségnek is rémlik. Anélkül, hogy belemélyednénk a Sejtések I és a Sejtések II című versének, vagy pontosabban fogalmazva, ontológiai-intuitív kijelentéseinek lényegébe, rögtön rájöhetünk, hogy valami új, szokatlanul elgondolkodtató világba kerültünk.

Először tartalmi jelentéseivel lép túl a szokványos narratív, valamint a szokványostól eltérő, konkrét költészeti nézeteken. Vizsgáljuk ezt meg röviden. A Baudelaire utáni költészet nyelvi innovativitása miatt lakonikusabb művek születtek. Mallarmé, a Noigradres csoport és Max Bense jelrendszerén keresztül kialakul a konkrét költészet galaxisa. Ebben a tudatos verskészítői programban különös jelentősége van Erdély Miklós kategorikus költészetének, amely tartalmilag és - mint ahogyan azt később látni fogjuk - nyelvileg is felhasználja a matematikát, a fizikát és általában a pozitivista természettudományokat. Ez nagyon hasonlít a párizsi OuLiPo csoport célkitűzéseire vagy a hazai szignalista költészetre, hiszen mindkettő elveti a konvencionális nyelvi-ritmikai elemeket, és létrehozza a természettudományokon alapuló irodalmi struktúrát. Csakhogy Erdély ettől egy lépéssel tovább jutott. Az Erdély-féle kategorikus költészet a természettudományok sokszor homályba torkolló tételeit próbálja ügyesen megsejtetni. Tematikailag mindkét versének ez a fő irányvonala. E kérdések tulajdonképpen logikus következményei a tudományok huszadik századi fejlődésének és eredményeinek.

Sokak számára bizonyára ismert, hogy Einstein relativitáselmélete, De Brogliė dualista tétele vagy akár Heisenberg meghatározhatatlansági elve egyáltalán nem érthető meg tisztán matematikai alapokon, hanem szükséges egy bizonyos fokú gondolati szabadság, képzelőerő.

A természettudományok, ha pejoratív értelemben is, de mégiscsak valamiféle bomlási fázisban vannak. Kezdenek kivetkőzni abból a klasszikus konkrétságból, amely a XVIII. századtól napjainkig jellemezte őket, és mindjobban megközelítik azt a titokzatos misztikát és metafizikát, amelyben a XVIII. századig éltek. Ehhez a jelenséghez próbál Erdély hozzányúlni:

"27. Ha a felemelt tárgy visszakívánkozása, vagy a tárgy részeinek közös visszakívánkozása gerjedelem, úgy az esés lassú sugárzás." (Sejtések I)

A gondolatokban legtöbbször ne a kézzelfoghatót keressük, hanem azt a hangulati - intellektuális töltést, amellyel íródtak. Ennek a töltésnek a lényege is kettős. Az egyik az igazság keresése, a másik pedig, bármilyen furcsa is, a keresés igazsága. Ezzel megvalósul a hegeli költészetfilozófia alapkérdése, amely szerint a vers nemcsak eszmei, hanem esztétikai töltést is kell hogy tartalmazzon.

Csakúgy, mint a konkrét költészetnél általában, itt is nagyfokú gondolati sűrítés található: minél kevesebb szóval minél pontosabban, minél többet mondani. Mihelyt megszólal, úgy érzi, hogy rohamosan csökken a szabadsága. Azt gondolja, hogy ősi szabadságunkat akkor veszítettük el, amikor kifejlesztettük a legemberibb, legnagyszerűbb készséget, a beszédet. A beszéd, amely felszabadított bennünket a primitív korszakból, egyidejűleg a társadalom lefejthetetlen bilincsébe vert. Így érthető meg az, hogy egy, a költészetben már közhelynek számító célt tűzött ki maga elé: az új nyelvet, amely pontosabb, mint az irodalmi. Ennek hatására alkalmazza a versekben a tudományos nyelvet mint költészeti manifesztációt.

Ezek a költemények a tapasztalat előtti, apriorisztikus erkölcs jegyében íródtak, és eléggé szokatlan formában jelentek meg, ugyanis megszámozott szuggesztív asszociációkból állnak, amelyekből az elsőben 30, a másodikban 75 található. Ez kissé filozofikussá és szétdarabolttá teszi őket.

A Sejtések I tudományos vallomásait nem lehet egyértelműen meghatározni, csak az intuíció és a véletlen az, ami az adott pillanatban talán mégis képes különböző szubjektív vizuális képzeteket kialakítani. Az érzelmi háttér összemosódik a determinizmus elvével, így az átmenet lágy, sejtelmes:

"1. Elemi rész én vagyok, rólam van szó, rezgés én vagyok, sugárzás én vagyok, rólad van szó; az idegpályákon első kézből. 2. A forgás zártság, a zártság szenvedés. 10. A pokol jele: a kör, a mennyé: az egyenes. 17. Sebességben a szívfájdalom csökken."

Logikai gondolkodással és megdöbbentő nyelvi pontossággal szövi tovább a tudományos tételeket, látszatra érzelem nélkül. Ha jobban megfigyeljük őket, kitűnik belőlük egy játékos szigor a szubsztanciális világgal szemben:

"23. A határnak végtelennek kell lenni, hogy határoljon, végtelenség által különíthető el a véges a végtelentől. 24. A kocka gömb az életre torlódott görbületekkel. 29. Akadály a végtelennek világában szintén csak végtelen lehet "

Ha egy vaskalapos fizikus vagy matematikus elolvasná ezeket a sorokat, bizonyára csak alapvető hibát észlelne. A végtelent nem lehet önmagával definiálni, a kockát sem a gömbbel, mint ahogy a filozófiában is problematikus az "igaz ami igaz" kijelentés. Ez nyilvánvaló. Vajon lehetséges, hogy Erdély túllőtt a célon? Igen. Azonban vigyázni kell, mert ezt nem véletlenül tette! Annyian próbálnak célba találni, és senki sem akarja elvéteni. Erdély azonban célt akar téveszteni, és ha ez sikerül neki, akkor ér el tulajdonképpen telitalálatot. Ezt a fordulatot, mint esztétikai lényeget, a mellébeszélést - amely "nyeri a kérdést" -, a szerző saját bevallása szerint a távol-keleti tanokból kölcsönözte.

A műalkotás nem akkor befejezett, ha szép és megnyugtat, hanem épp akkor, ha felcsigázza a képzeletet: ha üzen valamit. A Sejtések II című vers tartalmilag az első folytatása, azonban itt már túlsúlyban vannak a filozofikus kijelentések:

"23. Az öröm ideiglenes. 24. Semmi nincs."

Bőven találunk érdekes nyelvi-logikai játékokat, mint például a

"31. Mondatomat megismétlem. 32. Mondatomat megismétlem.
33. Mondatomat mégsem ismétlem meg...";. - kezdetű,

amely belebonyolódik a logika tautologikus világába. Valamiféle eseményalgebrával lehetne a szituációt feltérképezni, ugyanis az emlékezőképesség az állítás, tagadás, tagadás tagadása, állítás tagadása után felmondja a szolgálatot.

Rábukkanhatunk ezenkívül hosszabb prózai részekre is, amelyek néha valószerűen, néha viszont abszurd módon ábrázolnak fogalmat vagy tárgyat. Ilyen például a "Legenda a kézzelfoghatóról", amely szintén a távol-keleti gondolkodást sejteti. Ezek a részek nagyon hasonlítanak a harmincas években elhunyt japán író, Akutagava novelláira. Az emberek mindig az az érzése, hogy a fonál beerősítésénél megjelenik valamelyik mitológiai személy, lótuszvirágok között, hogy ítélkezzen az emberek felett.

Erdély a Sejtések II vége felé szintén visszatér a tudományos mondandóhoz, amellyel a Sejtések I-et kezdte:

"62. Gyorsulás az idő kínhalála. 63. Nyílik a tér, születik az idő. "

S végül próbáljuk ezt a művészi hozzáállást a természettudomány szemszögéből is értékelni! Bármely természeti, műszaki törvény tételeinek rögzítésével, a vélt cél elérése érdekében igen hosszantartó, intenzív, kitartó munkára van szükség. Ezek a, mind az egyén, mind a közösség számára nagy jelentőségű törvények számtalanszor még csak halvány körvonalakban sem adottak. Ekkor meghökkentő esemény játszódik le. A kutató kénytelen egész tudását elemezni. De minden hiába, a megoldás elmarad. Ekkor koncentrál a semmire, és türelmetlenül várja, hogy mi lesz az eredmény. Ez a reakcióvárás a gondolati űrből talán a kreatív gondolkodás legelvontabb és legnemesebb formája. De itt most nem ez a lényeges. Ezek a szellemi gerjesztések amelyek a "semmiből" bukkannak fel, mindig vizuálisak, művésziek, hangulati töltésűek. Ezekre mutat rá, ezekhez próbál útmutatást adni Erdély Miklós a Sejtések I és a Sejtések II című költeménye. Ma is szükségszerű tehát a természettudomány és a művészet szintézise.