Bánfalvi András: A FEHÉR KÖD TANÍTÁSA
Shen Tsung császár uralkodása idején egy Fan nevű, I
Pingből származó diák az állami vizsgákon nyújtott kiemelkedő teljesítményével
hívta föl magára a figyelmet, melynek révén egy sor hivatali megbízást
kapott a birodalom különböző tartományaiban. Bármerre járt, hivatalának
gyakorlása állandóan szembesítette a társadalom romlottságával: kapzsisággal,
mohósággal, kéjvággyal, hiúsággal, kegyetlenséggel és hivatali visszaélésekkel.
Amikor szabadságot kapott, hogy elhunyt édesapjának gyászidejét szülővárosában
tölthesse, elhatározta, hogy nem tér vissza többé hivatalába, hanem a
hegyek magányát keresi, és a taót gyakorolja. Az O Mei hegy környékén
örökölt egy kis kunyhót, ahová barátságtalan idő esetén visszahúzódott
könyveivel. Naponta több órát szentelt a meditációnak. A közeli patak,
mely mohos sziklák és sűrű páfrányok között folyt, ellátta őt friss ivóvízzel.
Magával hozott élelmiszerkészlete, mely néhány zsák rizsből és egy-két
korsó olajból állt kiegészítette az erdőadományait: a fák ezüstös taplógombáját,
bambuszhajtásokat és mindenféle ízletes, tápláló növényt. Ha szép volt
az idő, korán felkelt, hogy az aranyos szegélyűfelhők vonulásában gyönyörködhessen,
melyek pazar korallvörös, rózsás, kárminpiros árnyalatokban ragyogtak.
Majd gyógyfüvek és nyalánkságok (finomságok, csemegék) keresésére indult,
hegyen-völgyön át. Gyaklran előfordult, hogy az éjszakát a csillagos ég
sátra alatt töltötte. Három éven belül sikerült szívét a természet egyszerűbb
titkaival összehangolnia, de a taótól messze volt.
"Látom, hogy itt van. Megfigyelem változásait, ahogyan
ad és elvesz. De mert homályos és illanó, azt kérdezem magamtól, hogyan
lehetne megragadni."
Bár gyér szomszédsága ügyes orvosnak és valóságos halhatatlannak
tartotta, ő azonban tudta magáról, hogy még csak keresi az utat, és hiába
hagyta ott (el) a világ porát.
Fant egy napon meglátogatta valaki, aki ugyan faragatlan
parasztembernek látszott, de egy valódi halhatatlan ember bölcs, s mégis
fiatalos kinézetével rendelkezett. A házigazda egy korsó bort tett az
asztalra, melyet ideérkezése óta bontatlanul őrizgetett, és teljes tisztelettel
hallgatta vendége szavait. A látogató a következőket mondta:
- Az a megtiszteltetés ért, hogy én vagyok a legközelebbi
szomszédja, mert a patak a szelleme vagyok, mely az ön tiszteletreméltó
háza mögött folyik. Bátorkodhatom megkérdezni, hogy egy ilyen magas rangú
tudós, mint ön, miért nem tudott rálelni a taóra, mikor az ott van az
orra előtt?
Majd hozzáfűzte még, főként azérthogy Fan zavarát enyhítse,
és megvigasztalja őt:
- Ez az ön magas intelligenciáját jelzi, tisztelt Uram.
Sok remetének, aki bebeszéli magának, hogy megtalálta a taót, nehézségei
támadnak, amikor bizonyítania kellene az állítását. Ne a napkelte vagy
a napnyugta fényes felhőiben keresse, és ne is fényben, mely a koraőszi
felhőtlen égről sugárzik, hanem a völgyeket beborító ködben, amelyre ön
eddig egy pillantást, ha vetett.
Szavai végeztével a látogató finoman meghajolt, és eltűnt.
Attól kezdve a mi tudósunk minden reggel fölkapaszkodott
egy dombra, ott letelepedett, és lenézett a fehér ködre, mely a mélyen
fekvő völgyekben összegyűlt. Így telt el még három év. A vadászok és a
favágók látták, amint órákon át olyan mozdulatlanul ül, mint a szikla,
melyre rátelepedett s hálát adtak az ég kegyéért, hogy egy halhatatlant
küldött nekik.
Az emberek szerint a jó időt Fan erényessége okozta,
a rosszat pedig legalább jelenlétével enyhítette. Csak Fan tudta, mi az
igazság. Azután fölvirradt a nap, mikor túláradó örömmel sietett oda,
ahol a patak előbuggyan földalatti barlangjából, és a szellemet hívta,
aki azonnal meg is jelent. Finom selyemruhája fölött nyári köntöst viselt,
arannyal és ezüsttel áttört fátyolszövetből.
- Nem kell semmit sem mondania! - dördült fojtott égzengésként
a védőszellemhangja.
- Megtalálta a taót. Bátorkodhatom megkérdezni Öntől,
hogyan csinálta?
- Hahaha! - kacagott Fan. - Miért nem magyarázta el nekem
korábban? Nem találtam meg a taót, hanem hirtelen tudatosult bennem, hogy
el sem vesztettem soha. A napkelte minden kárminpiros felhője, a sugárzó
déli verőfény, az évszakok sora, a holdkorong fogyása és növekedése -
ezek nem a mögöttük rejlő taó magasztos jelei vagy bíztató jelképei, hanem
ezek mind: maga a tao. Megszületni, lélegezni, járni, ülni, ébren lenni,
aludni, élni és meghalni, ezt tenni annyit jelent, birtokolni a taót.
Ha az ember megtanulja, hogy úgy vegye a dolgokat, ahogyan jönnek, és
nem törődik a szerencsével és a gonddal, ha nem azért hord varrott vagy
béleletlen köntöst, mert az divatos, hanem mert az időjárás változása
úgy kívánja, ha nem az ízük miatt gyűjt fenyőmagot és gombát, hanem azért,
hogy éhségét csillapítsa, ha nem mozdítja sem kezét sem lábát többször,
mint amennyi a fontos dolgok elintézéshez kell, ha engedi magát sodortatni,
egyetlen gondolatot sem vesztegetve arra, hogy valaki más szeretne lenni,
mint ami - akkor eggyé válik a völgy ködével, a vonuló felhőkkel.Akkor
megtalálta a taót és elérte a halhatatlanságot. Éveket pazarolni olyasvalami
keresésére, ami soha el sem veszett, ez valóban nevetséges.
A barlang, amely előtt álltak, többszörösen visszaverte
kacagásukat. Akkor a patak védőszelleme elkomolyodott. Brokátköntösének
szárnyai és fátylas kalapjának szalagjai lebegtek a szélben. Földig hajolt,
kilencszer, mint ahogy egy császárnak dukál, és boldogan felkiáltott:
- Végre, végre megtaláltam a mesteremet!
