art home     művészek     events - események     articles - irások    self Portraits       artLine Events RSS     napja

Egyszer csak kezdett elegem lenni a posztmodernizmusból...
budapesti beszélgetés Tadeusz Slobodzianek lengyel drámaíróval.



Tadeusz Slobodzianek

A Miklós cár, az Ilja próféta, a Borsógörgető egytől egyig keleti, orosz témákat dolgoznak fel. Ez véletlen érdeklődés, vagy esetleg személyes kapcsolat is fűzi a kelethez, a keletiséghez?
Minden a kelettel kapcsol össze. Szibériában születtem, oda vitték el ugyanis a szovjetek a szüleimet. Tizenkét évet töltöttek el lágerekben. Azután visszatértünk Lengyelországba. Apám Lembergből származott, de elvesztette a szülővárosát, anyám bialystoki volt, így itt telepedtünk le. Bialystok különös város, találkozási pontja a katolikus és a pravoszláv vallásnak és kultúrának. Az itt élő embereket nehéz lenne beloruszoknak nevezni, nem is érzik magukat annak, bár belorusz dialektusban beszélnek. Vallásukat tekintve általában pravoszlávok. Én felerészben pravoszláv, felerészben pedig katolikus családból származom, de apám után katolikus vagyok. Egész gyermekkoromat egy olyan városban töltöttem, melyet kisebb-nagyobb falvak vettek körül, ahol olyan emberek éltek, akik sehogyan sem tudtak beilleszkedni a huszadik századba. Nem tudtak sem lengyel katolikusként, sem kommunistaként, sem pedig oroszként magukra lelni. Volt két nagynéném, akik orosz dalokat énekeltek, megszámlálhatatlan orosz közmondást ismertek, ám ugyanakkor mélységes lengyel hazafiságot hordoztak a lelkükben. A szüleim tönkretett életükkel fizettek ezért a hazafiságért. Valójában ebből a világból származik a három színdarabom is. Nem én találtam ki az alapötletül szolgáló történeteket, mindegyik még gyermekkoromban érintett meg.

Esetleg megtörtént esetekről beszélhetünk?
Igen, a valóságos Ilja próféta egyik apostola a múlt évben halt meg. Nekem még sikerült vele beszélnem, így első kézből ismerem a történetet. Ezek az emberek nagyon különös világban élnek és rendkívül érdekes és szép orosz-lengyel-belorusz keveréknyelven beszélnek. Én innen távol, Krakkóban végeztem az egyetemet, majd sok idôt töltöttem el színikritikusként, az úgynevezett "magasabb kultúra" szolgálatában. Egyszer csak kezdett elegem lenni a posztmodernizmusból, a fekete színházból. Egy idő után nem láttam a különbséget az egyes előadások között, mert mindenütt fekete falak voltak, fekete ruhás alakokkal. Teljesen mindegy volt, hogy Csehovot, Beckettet vagy éppen Shakespeare-t játszanak. Ez a színpadi nyelvezet nagyon untatott. Századjára próbálták bemutatni a kafkai metaforát a világról, amely egy embereket befonó, megfojtó per, vagy ugyanezen az elven Kantort ismételgették unos-untalan. Számomra Kantor Wielopole, Wielopole című előadása inspiráló erőként hatott. A Wielopole arról szól, hogy "elnézést, hölgyeim és uraim, de én Wielopoleből származom". Persze ezután a színpadon mások is Wielopolet kezdtek játszani. Én akkor úgy gondoltam, hogy "elnézést, de én meg bialystoki vagyok és a saját világomat szeretném bemutatni". Ez a világ különbözik a ti élményeitektôl, itt minden kicsit másképpen, olykor humorosan, másszor tragikusan történik. Tíz évvel ezelőtt ennek a gyökereket, egymásra ható kultúrákat, vallásokat bemutató stílusirányzatnak Lengyelországban én voltam az előfutára. Most amikor egyre több alkotó foglalkozik szűkebb hazájával, a vidék bemutatásával, már kevésbé érdekel ez a téma.

Ha jól tudom, ön a Wierszalin színház számára írta az első darabjait.
Nem, ez így nem egészen fedi a valóságot, mert a Wierszalin született az én színdarabjaimból. Az első darabomat, a Miklós cárt akkor írtam, amikor a rendező, Piotr Tomasziuk még csak főiskolai hallgató volt, egyáltalában nem tudta, mit fog csinálni. A Miklós cár és a többi darabom hozta össze azt a csoportot, melyet később Wierszalinnak neveztek el. Sajnos azzal, amit mostanában a Wierszalin bemutat, nem tudok azonosulni. A Wierszalin úgy indult, mint az a színházi együttes, amely válasz Kantor és más színházak tevékenységére. Számunkra fontosak voltak a gyökerek, hogy a színészeink lengyelek, beloruszok, zsidók, akik gyermekkoruktól azonosulnak ezzel a világgal. A Borsógörgetőben olyan tárgyak játszottak, amiket a színészek otthonról, a nagymamáktól, szülőktől hoztak el. Az egyik színésznő segített a dalok megírásában, hiszen kisgyermekként ilyen és ehhez hasonló dalokat énekelt. Mikolaj Malesza, a nagyszerű díszlettervező, a csodálatos fafigurák megalkotója, öt kilométerre született attól a falutól, ahol Ilja próféta tevékenykedett. Tomasziuk is egy belorusz faluból származik, a nagyapja belorusz volt, aki nem beszélt lengyelül. Ilyen háttérrel született meg a Borsógörgető, abban az időben, amikor mindenki Kantor-színházat igyekezett csinálni. Bárhol, ahol megfordultunk vele, Tokióban vagy Edingburghban, osztatlan elismerést aratott. Egyáltalán nem folklorisztikus furcsaságként bántak vele, inkább az emberi sors meteforájának tekintették.

A Wierszalinnal, legalábbis tudomásom szerint, befejezte az együttműködést...
Nem akartam a sikeres Borsógörgetőt ismételgetni. Szerettem volna, ha a Wierszalin új utakat keres magának. Az emberek általában inkább a kényelmes, bevált helyzeteket kedvelik, nem igazán szeretnek fejest ugrani a mély vízbe. Ezért váltunk szét. Az együttes Piotr Tomasziukkal maradt, hiszen ő volt a színház tulajdonosa. A színház továbbra is létezik és sikereket arat, ellenben én már nem látok benne helyet a magam számára.

Más színház számára ír darabokat?
Egy berlini színház számára megírtam az Ilja próféta új változatát. Ezenkívül egy olyan kiváló rendezővel dolgozom, mint Mikolaj Grabowski, aki immáron másodszor állítja színpadra a Pekos polgártárs című darabomat. Lengyelországban igen sok a képzőművészeti látványszínház, ez nem az én területem, idegen tőlem és velük nem látok esélyt az együttműködésre. Krystian Lupát is nagyon érdekes rendezőegyéniségnek tartom, de ő, elolvasva a darabjaimat, úgy vélekedett, hogy galíciai származású lévén a Visztula túloldalán zajló történések idegenek a számára, és én ezt megértem. Nem túl sok jó rendezőt ismerek. Természetesen időről időre valaki megrendezi valamilyen darabomat, ám ezek nem mindig szerencsés próbálkozások. Bizonyos darabokat magam állítok színpadra. Hallatlanul örültem, amikor két művemet tévéjátékként rendezhettem meg. Ezen az úton szeretnék továbbhaladni. A filmekhez egész Lengyelországból hívhatok színészeket, válogathatok, míg egy színházban adott a színészgárda.

A filmek az ön már kész színpad műveinek adaptációi vagy esetleg egészen új forgatókönyvek?
Most két forgatókönyvön dolgozom. Az egyik eleve tévéfilmnek készül és a témája már két éve foglalkoztat. A másik egy mozifilm lenne, itt a film formai lehetőségei arra késztettek, hogy egy már meglévő történetet új, filmes nyelven mondjak el. Értem ezalatt a képi megfogalmazást és a mélyebb pszichológia bemutatásának lehetőségét.
Troján Tünde

forrás: Jump Magazin 1.szám
http://jumpmagazin.artline.hu

artissimo

artLine

artGallery művészek alkotásainak galériája

artLine         sitemap        
artLine Galéria sun-eyes




artLine
- út a kifejezéshez -
Világra szóló, Világnak való

Tróján Tünde - beszélgetés Tadeusz Slobodzianek lengyel drámaíróval
artLine (CC) rubinstein 5711


Webdesign Katalógus 2013 artissimo gallery Retorika - HangÁr Hangművészeti - Beszédoktató Műhely Kaleidoszkop.hu a kultúra nézőpontja Művesz Világ Online Nyomtatószerviz




art coloured művészet színes

artList TOP100








this is the END... Tróján Tünde - beszélgetés Tadeusz Slobodzianek lengyel drámaíróval ...up