art home     művészek     events - események     articles - irások    self Portraits       artLine Events RSS     napja

Másodszor is megrendezte a lengyel-magyar színházi találkozót a Lengyel Intézet, a Műcsarnok és a Színház című folyóirat. Az előző évi szimpózium igen sikeresnek hírlett. Örömmel emlegették az idei résztvevők, hogy tavaly itt volt "mindenki, aki számít", és végre beszélgetni lehetett aktuális szakmai kérdésekről. Nyilván ez inspirálta a szervezőket a rendezvény megismétlésére, most a '89 utáni kortárs dramaturgia lett volna a tárgy.

MAGANÉZÉS

EGYMÁSRA NÉZVE
LENGYEL-MAGYAR KORTÁRS SZÍNHÁZDRAMATURGIAI TALÁLKOZÓ



Talán az ördög műve, de ezúttal másképp alakultak a dolgok. A találkozó meghívott és meghirdetett magyar résztvevői közül több kiváló szakember nem tudott eljönni, csakúgy, mint az egyik lengyel sztárvendég, Boguslaw Schaeffer drámaíró sem.
A "színház-szakma" itthoni jeles művelői sem mutatkoztak túl nagy számban. Talán dolgoztak. A találkozó azt a benyomást keltette, mintha nem volna fontos, mintha minden jóakarat ellenére is teljesen reménytelen lenne nem csupán az, hogy a színház mai problémáinak megoldása felé tegyünk egy lépést, hanem az is, hogy egyáltalán megosszuk ezeket a gondokat.
A szimpózium jobbára párhuzamos monológok színhelye lett inkább, "egymásra nézve" helyett a maganézésé. Azok, akik jelen voltak, mindenesetre megtettek minden tőlük telhetőt, és a jelen állapotok okai elég jól kitűntek a beszélgetésekből.
Az első nap folyamán sok minden felmerült: a rendező-centrikusság a mai színházakban, az amatőrmozgalom kárhozatos hiánya, a pénzproblémák, az elektronikus média és a film közönségelszívó hatása, az "értelmiségi gettó". Spiró György, az elsô napi vita vezetője, múzeuminak, elmeszesedettnek nevezte a mai magyar színházat, amelyben csak kivételképpen játszanak mai magyar szerzőket, főképp fiatalokat.
Ez Nánay István másnapi visszacsatoló megjegyzése szerint direkt jó, mert úgysem nézi őket más, csak pár tucat jóbarát. Más vélekedések szerint a nagy színészegyéniségek és az amatőrmozgalom hiánya méginkább ront a helyzeten, habár az utolsó igazán izgalmas kísérlet, Jeles András színháza, korántsem a nagy színészeken, hanem éppenséggel a rendező kvalitásain, eredeti látásmódján nyugodott, és legalább négy vagy öt olyan stúdiószínház is van, az R. S. 9-től a ma is működő veterán Stúdió "K"-ig, ahol ugyan némileg intézményesebb formában, de születtek az elmúlt időkben kiváló, sőt exportképes, a közönséget is érdeklő amatőrszínházi produkciók.
A második napi első beszélgetésén Dobák Lívia dramaturg kísérletet tett arra, hogy pódium és nézőtér eléggé szerencsétlen kettéválasztásán változtasson és a passzivitásba süppedt közönséggel is társalgást kezdeményezett, ettől kicsit javult a légkör. Töreky Attila debreceni dramaturg jóvoltából kiderült, hogy például náluk az idősebb magyar drámaíró-generáció (Hubay Miklós, Gyurkovics Tibor, Szabó Magda) darabjait sokat és sikerrel játsszák ma is.
Gondok inkább a fiatal, "posztmo-dern" művek közönségsikere körül vannak, de erről sem lehet egyebet mondani, mint hogy homogenizált, mindenevő közönség már nincs, bizonyos típusú színháznak bizonyos típusú rétegközönsége van. Minden réteget ki kell elégíteni, ez a színház természetes feladata. Nádas Péter, Esterházy Péter, Parti Nagy Lajos, Spiró György vagy éppen Darvasi László és Garaczi László darabjai nem sikertelenek attól, hogy közönségük létszáma behatárolt. Itt végre szó esett műhelyproblémákról is, mint például arról, hogyan változott meg a színpadi szöveg az irodalomból érkezett szerzők hatására, és mi módon függ össze ez a szöveg a változó világképpel.
A harmadik, Pályi András kritikus által vezetett beszélgetésen a színház jövőképe volt a téma, de igazából a jelen feladatairól esett szó: a nyelvi nehézségek leküzdéséről, a "lelketlen" Internet-világgal szembeni "lelkes" színház esélyeiről. Mindvégig üdítően hatott, hogy a lengyel kollégák mennyivel optimistábbak a sokszor egészen hasonló gondok megítélésében, mennyivel életrevalóbb a szemléletük. Tadeusz Slobodzianek drámaíró, ez a szórakoztató és színes társalgó, "halottnak" nevezte ugyan a színházat, de minden olyasmit, ami nekünk tragédiának tűnik, megfelelő szkepszissel egyszerű praktikus problémaként kezelt: a rendezők szerepét, a pénz utáni futkosást, az elektronikus média térhódítását.
Jó volt hallani, hogy az ő számára a színház akármilyen változó világban is ugyanaz marad, ami volt: rítus, melynek célja, hogy az érzelmileg fogékony nézőt beavassa valamibe, ami túl van a hétköznapokon. Alapvető dolgokat említett: az egész testfelületével, akár maszkkal az arcán is tökéletesen kifejezőképes színészt (ő maga bábrendezéssel is foglalkozik), és Schaeffert, aki kevés szereplős, kevés díszletes, az improvizációra sok helyet hagyó darabjaival rátalált egy sikerrel játszható darabformára. Dorota Jovanka Cirlić dramaturg hozzászólásaiból kiderült, hogy bár "hivatalosan" nincs kortárs lengyel dráma, ma is vannak olyan biztató jelenségek, amelyek a lengyel színház legjobb periódusára emlékeztetnek: Waldemar Diuknak, egy fiatal krakkói rendezőnek zakopanei színházába tódulnak a nézők, nagyon nehéz jegyet kapni az előadásokra.
Persze, bizonyos világjelenségekkel lehetetlenség szembeszegülni: szintén Cirlić mesélt el egy történetet a film- és tv-kultúra káros hatását illusztrálandó: egy játékos versenyen, ahol 8 perces jelenetet kellett írni, melyben egy nő és egy férfi szerepel egy liftben, öt fiatal lengyel drámaíró öt halálesetet, négy válást, két vetélést stb. örökített meg...
A szimpózium leghasznosabb beszélgetései feltétlenül azok voltak, amelyeken konkrét színpadi és írói teendőkről volt szó. Többé-kevésbé világossá vált, hogy a '89-es politikai fordulat és a megváltozott munkakörülmények miatt hosszabb akklimatizációra van szükség.
Az az időszak, amikor Shakespeare-n keresztül lehetett politikai allegóriákat kibontani, vagy az alternatív színház "más"-ságával egy "más" világot ábrázolni, végérvényesen eltűnt. A ma valóságáról kellene a ma nyelvén beszélni a színházban, ehhez azonban valakinek - szerzőnek, rendezőnek - tudnia és értenie kell, mi ez a ma, sőt azt sem ártana elhatározni, hogy milyen legyen a holnap, és ennek elmondásához azt a nyelvet beszélni, amit a nézők tényleg értenek vagy hajlandók megtanulni.
Úgy tűnik, ez a nyelv "teremtés alatt áll", a mai szerzők többszörösen összetett metanyelvekkel kísérleteznek a zavaros világot leképezendő: víziókkal, talált tárgyakkal, töredékekkel. Wiszniewski, varsói rendező például a színpadon alakítja ki a szöveget társulatával, Parti Nagy "szövegdominót", kirakható nyelvtörmeléket használ. Mint konkrét és alapvetően fontos feladat jelent meg a jobb viszony kialakítása rendező, dramaturg és szerző között, ebben a tárgyban elég nagy viták voltak. Slobodzianek felhívta a figyelmet arra, hogy nagy rendezők sokszor teljesen önkényesen nyúltak szövegekhez, és remekműveket hoztak létre, Nagy András viszont arra emlékeztetett, hogy sokszor úgy indult egy jó darab születése, hogy szerző és rendező együtt kezdett kotlani egy színpadi ötleten. Ő egyébként azt a tiszta írói álláspontot képviselte, mely szerint elsődleges teendője a szerzőnek a tollal és papírral van.
A szimpóziumhoz hozzátartozott Schaeffer és Slobodzianek egy-egy darabrészletének bemutatója a Bárka Színházban, ami inkább érzékletes illusztráció volt, mint előadás. Azért az egész szimpózium a pesszimizmus ellenére sem volt teljesen hiábavaló, jövőre talán biztatóbban alakul. Epilógus. E sorok írójának megadatott, hogy a hetvenes évek második felében részt vegyen Grotowskinak, az akkori virágzó lengyel színház mágikus alkotójának egy happening-sorozatában. Egy elhagyott vidéki várkastélyban, egész napos hallgatási kötelezettség után, már megszabadulva a kommunikáció verbális salakjától, páronként azzal kellett kísérleteznünk, hogy valamilyen közös gesztusnyelvet találjunk. Először az egyiknek kellett a másik mozgásnyelvére, kapcsolatteremtési kísérleteire felelni, majd ő irányíthatott. Mikor már jól megértették egymást, el kellett válni, és újrakezdeni egy másik emberrel.
A végére minden szerephierarchia eltűnt, nem volt többé különbség kezdeményező és utánzó között, harmonikus mozgáspárok alakultak a vadidegenekből. Hát valahogy így.

Szigeti L. László

forrás: Jump Magazin 1998
http://jumpmagazin.artline.hu


artissimo

artLine

artGallery művészek alkotásainak galériája

artLine         sitemap        
artLine Galéria sun-eyes




artLine
- út a kifejezéshez -
Világra szóló, Világnak való

Maganézés - Szigeti L. László
artLine (CC) rubinstein 5711


Webdesign Katalógus 2013 artissimo gallery Retorika - HangÁr Hangművészeti - Beszédoktató Műhely Kaleidoszkop.hu a kultúra nézőpontja Művesz Világ Online Nyomtatószerviz




art coloured művészet színes

artList TOP100








this is the END... Maganézés - Szigeti L. László ...up