art home     művészek     events - események     articles - irások    self Portraits       artLine Events RSS     napja

Érthetően szólj azokhoz, akik kíváncsiak a gondolataidra...

beszélgetés Méhes Csabával


A pantomim jelenti számodra az alapokat. Hogyan kerültél kapcsolatba vele?
Kiskoromban bohóc akartam lenni. Emlékszem még Eötvös Gabi bácsira meg az édesapám munkahelyén rendezett Mikulás-ünnepségeken sokat látott Szamócára és Emilre. Később színész akartam lenni. A gimnáziumban, az esztergomi ferenceseknél minden évben előadtunk egy színdarabot. Az érettségi után jelentkeztem a Színművészetire is, de nem vettek fel. Édesanyám biztatására mentem a Dominó Pantomim Együttes stúdiójába, melyet Köllő Miklós, a '60-70-es évek nagy pantomimsztárja alapított és vezetett. Naponta oktattak klasszikus és dzsesszbalettet, jógát, pantomimtechnikát, akrobatikát, tréninget. Hároméves tanfolyamnak indult, de az első tanévem végén a Dominó feloszlott. Mi pedig Tímár Tamással, az együttes egyik tagjával, stúdióbeli tanárommal 1983-ban megalakítottuk a kétszemélyes Pingvin Pantomim Együttest, ami három évig működött "utazó társulatként". Ott léptünk fel, ahová hívtak. Eljutottunk Németországba és Finnországba is. Én azelőtt csak egyszer léptem színpadra, a Dominó utolsó produkciójában, a Saloméban táncosként. A Pingvinben ismertem meg igazán a színház kulisszatitkait.

Fotó: Dusa Gábor

Tímár Tamás után Sólyom Tamás lett és maradt a közvetlen munkatársad. Vele mikor ismerkedtél meg?
A Pingvint abbahagyva a VSZM Közösségi Házban dekoratőrként kezdtem dolgozni. Tamás itt lett a kollégám, egy irodában dolgoztunk. Sokat beszélgettünk, több mindenről hasonlóan gondolkodtunk. Amikor Nagy István Sándor, az igazgató arra biztatott, hogy folytassam tovább a pantomimet, Tamás lett a technikusom. Ekkor született a Pantomix című darabom, amit azóta is játszom. Később gyerekműsorokat is készítettünk, ő zenélt és én voltam a játékmester.

Egy idő múlva az Artusban tűntél fel...
Virág Csaba, Lengyel Péter és én egy kiállításmegnyitón performanszot adtunk elő, és ez a trió olvadt be aztán az Artusba. Az Artusnak nincs állandó társulata, Goda Gábor mindig adott darabhoz keres megfelelő embereket. Az első szerepet Tristan Tzara Gázszív című darabjában kaptam. Aztán több Artus- produkcióban is részt vettem, de mivel Sopronba költöztem, egy idő után sajnos ez a munka megszakadt.

Mit csinálsz Sopronban?
Például színházat. Három éve alapítottuk a KAS Színházat az Erdészeti Szakközépiskola kollégiumában, elsősorban alternatív színházi produkciók befogadására, de szervezünk koncerteket, gyermekműsorokat, beszélgetőesteket is. Az iskolán kívül a minisztérium, illetve a városi önkormányzat támogatja a munkánkat. Mint általában a kultúrára, nekünk is elég kevés pénz jut, de igyekszünk ebből is a legtöbbet, a tőlünk telhető legjobbat kihozni. Tavaly indítottunk egy mozgásszínházi műhelyt is, ahol rajtam kívül Miskovics Ildikó moderntánc-pedagógus oktat még, és idén csatlakozott hozzánk Pápai László drámapedagógus mint színészmesterség tanár. Bevallom, nagyobb érdeklődésre számítottam, mint amit tapasztalok. Úgy gondoltam, hogy nagyobb igény van az effajta önkifejezési formákra és kurzusokra. Nézőre is többre számítottam. Mint már említettem, a színház egy kollégiumban van. Annak ellenére, hogy a kollégistákat szinte egyetelen ajtó választja el a teremtől, és ingyen látogathatják a programjainkat, a háromszáz diákból csak igen kevesen járnak hozzánk. Manapság az embereknek nincs idejük és energiájuk színházba járni. Nem hinném, hogy a propagandával lenne gond, hiszen hirdetjük magunkat szórólapon, plakáton, újságban, rádióban és televízióban. Az is lehet, hogy csak türelmetlen vagyok. Rendkívül fontos számomra, hogy kíváncsiak legyenek rám, hogy közérthető legyek. Szerintem a színházban törvény, hogy érthetően szólj azokhoz, akik kíváncsiak a gondolataidra.

Mitől lesz valami érthető?
Ha arról az emberről szól az előadás, aki beül, és arról a világról, amiben él. A másik dolog a nyelv, a színházi nyelv. A színésznek azokat a kódokat kell használni, amit a közönsége is használ. A távol-keleti színházi nyelvet az európai ember sosem fogja megérteni, legfeljebb érdekesnek találja. Ugyanakkor úgy gondolom, hogy a nézőnek is hajlandónak kell lennie új nyelvek, kifejezésformák befogadására. Az Artus Alvajárók című előadása, amely Herakleitosz és Hamvas Béla nyomán készült, ebből a szempontból megelőzte a korát. A nézők a színpadon egy lányt meg egy férfit láttak, akik a falhoz csapkodták egymást, meg egy körbe-körbejáró férfit, akire időnként ráugrott egy nő, de mindig lerázta magáról, mindeközben pedig egy öregember madzagon húzott maga után egy nagyon nagy aktatáskát, amiben nehéz kövek voltak. Akkoriban a darabot nagyon sokan kuszaságnak vélték, ma már könnyebb lenne elfogadtatni. Azt hiszem, ez állandóan fejlődő, oda-vissza játék, ami nélkül a színház bekristályosodik, megkövül. Csak tisztában kell lenni a mértékkel és a játékszabályokkal. Élek a világban, bizonyos dolgok elgondolkodtatnak, örömet okoznak, vagy zavarnak, ezeket hozom helyzetbe a színpadon.

Hogyan véded ki a közhelyeket?
Talán akkor közhely a közhely, ha nem igaz az adott szituációban. A Robinzon-torzó egyik alapgondolata, hogy "a korlátok bennünk vannak", ami így kimondva közhelynek hat. Mégse mondta eddig senki, hogy mekkora közhelyeket pufogtatunk.

Nem tervezel több szöveget? Mindig ilyen "csöndben" fogsz maradni?
Eddig nem éreztem szükségét, hogy bármit is kimondjak. A mozdulatok, tekintetek beszélnek eleget, talán többet is mint a szavak. Másfelől ahhoz, hogy megszólaljak, szöveg is kell. Olyan jó szöveg, aminek a megírására, azt hiszem, képtelen lennék. A szövegtanulás sem az erősségem. Meg aztán az előadásaimban sok az improvizáció, ami nem biztos, hogy öszeegyeztethető a fix szöveggel.

Hogyan határoznád meg a műfaját annak, amit csinálsz? Nem tudom. Egyfajta mozgásszínházat képviselek, amely sajátosan ötvözi a pantomimet, a táncot, a különböző mozgásformákat, de inkább a színjáték felé hajlik.
A humor az, ami talán a legjobban megkülönböztet a kortársaktól.
Szeretem, ha az emberek nevetnek. Örülök, ha valaki az előadás végén azt mondja: de jót röhögtem! Az is öröm, ha valaki a helyén marad és pityereg. Főleg pedig az, ha az előadás után sem hagyja békén a nézőt a darab, mert akkor létrejött valami köztünk, és ez a lényeg. Egyébként mostanában sokszor van olyan érzésem, hogy inkább zenélnék. Talán ezért is alakítottam meg a Méheket. Emellett dobolok a feleségem vezette régizene együttesben is. Ez egészen más műfaj, és én ebben is nagyon jól érzem magam.

Miért zenélnél inkább?
Az eltelt tíz év alatt sok emberrel dolgoztam, láttam sok előadást, így vagy úgy benne voltam és vagyok az alternatív színházi életben. Néha jól érzem benne magam, néha már kicsit fáraszt. Úgy érzem, nagyon felhígult a színházcsinálás, ma már olyan sokan csinálnak színházat. Viszont a katarzis többnyire hiányzik, pedig számomra egy darabnál elengedhetetlen az olyan hatás, amitől valami megmozdul, megfordul bennem és a világban. Amitől új gondolatok, érzések születnek bennem. Az igazi katarzis mindig feltár valami addig ismeretlent, valami addig szunnyadót.

Mikor mutatsz be legközelebb új darabot?
A Robinzon-torzó elkészítése sok pénzbe került, aminek az előteremtése elég nagy nyűg volt. A pályázatok általában határidőhöz kötöttek, végig stresszben voltam, hogy kész leszünk-e időben, nehogy elvesszen a pénz. Így nem lehet nyugodtan dolgozni. Az új pályázatokat akkor szeretném megírni, mikor már határozottan tudom, mit akarok. Addig is megpróbálok töltődni, tervezgetni. A terveimről nem szívesen beszélek a bemutató előtt. Sosem vagyok biztos magamban, sem abban, hogy amit kitalálok, az jó-e. Minden a premieren derül ki.

Egy rólad szóló cikkben ezt olvastam: "Aki ennyire jól megcsinál egy könnyen utaztatható, nyelvhez nem kötött, bárhol a világon működő produkciót, az majd hülye lenne ebben a nyomorult országban tengődni." Mit gondolsz erről?
Lehet, hogy anyagilag jobban járnék, ha külföldön élnék. De nem hiszem, hogy kint jól érezném magam. Annyi minden köt ide. Az valóban igaz, hogy itthon nem úgy történnek a dolgok, ahogy az ember azt természetetesnek gondolná, vagy - Uram bocsá'- elvárná. De az élet szerencsére nem csak erről szól.
Kiss Adél

forrás: Jump Magazin 1.szám
http://jumpmagazin.artline.hu




artissimo

artLine

artGallery művészek alkotásainak galériája

artLine         sitemap        
artLine Galéria sun-eyes




artLine
- út a kifejezéshez -
Világra szóló, Világnak való

Kiss Adél - beszélgetés Méhes Csabával
artLine (CC) rubinstein 5711


Webdesign Katalógus 2013 artissimo gallery Retorika - HangÁr Hangművészeti - Beszédoktató Műhely Kaleidoszkop.hu a kultúra nézőpontja Művesz Világ Online Nyomtatószerviz




art coloured művészet színes

artList TOP100








this is the END... Kiss Adél - beszélgetés Méhes Csabával ...up